23.fejezet: A baba

Amikor magamhoz térek a kábulatból meztelenül fekszem a földön. A szoba sötétbe burkolózott, csak a hold világít be a redőny egyik résén keresztül, így lűtom a bútorok sziluettjeit. Minden csendes, csak a saját nehézkes lélegzetemet hallom. Emlékszem, ahogy Hannah Mary parancsára pár perce, vagy talán pár órája lehúzta a rólam a farmert és az alsónadrágot. Azután egy hatalmas koppanás, egy erős fájdalom, és minden elsötétedett. Fejbe vágtak volna? Vajon melyikük, és miért?

Gondolataimat az ajtó nyikorgása szakítja félbe. Egy nő lép be a szobába. Fekete tűsarkújában kopogva közelít felém. Vörös, testhez simuló ruha van rajta. Ahogy egyre közelebb ér, észreveszem, hogy a hasa óriásira van dagadva. Terhes. Már amikor belépett az ajtón, éreztem, hogy ismerem őt, méghozzá nagyon is jól. Tudom, hogy a feleségemet látom, de valami nem stimmel. Törékenyebb, vékonyabb alakja van, és amikor elég közel ér, hogy kivegyem az arcát, látom, hogy nem látszanak azok a kedves nevetőráncai és szarkalábai. A ruha is furcsán fest Sarah-n.  Ilyesmit utoljára akkor hordott, amikor megismerkedtünk. Ahogy jobban szemügyre veszem, egy emlék fut át az agyamon:

10 évvel ezelőtt egy orvoskonferencián vettem részt. Sarah is kérte, hogy vigyem magával, annak ellenére, hogy próbáltam rávenni, 6 hónapos terhesen ne jöjjön velem. Persze ő hajthatatlan maradt, mondva, úgy is közel van a konferencia. Patrickot és a kicsi Julie-t addig Sarah anyjára bíztuk. Sarah-n egy térdig érő vérvörös estélyi volt, amely gyönyörűen kiadta méretes pocakját. Mindenki, akivel csak találkoztunk a konferencián, mosolygott, és a babáról kérdezősködött. Aztán egyszercsak összegörnyedt és fújtatott, körülöttünk rémült, kétségbeesett arcok. Megindult a szülés. Mentővel vitték be a kórházba. Hosszú vajúdás után, halva született gyermeket hozott világra. 2 hétig gyászoltunk, utána soha többet nem beszéltünk róla, de örökre megkeserítette a házasságunkat az elveszett baba emléke.

Ugyanezt a ruhát látom most magam előtt, és ugyanaz a gyönyörű nő viseli.

- Sarah- mondom meglepetten- Mi történik? Hogy kerülsz ide? És a – nem tudom, hogy fejezzem ki magam- a hasad?

Sarah ebben a pillanatban összegörnyed, és rémisztő hangerővel elkezd kiabálni. Leül a földre, két lábát terpeszben maga elé rakja. Fújtat és nyögdécsel. Oda akarok hozzá menni ,segíteni, de nem bírok felkelni, valami erő a földhöz tapaszt. Hosszú percekig nézem, ahogy szenved, utána meghallok egy kísértetiesen magas sírást. Egy baba, egy kisbaba. És él! Sarah magához emeli az újszülöttet, és bepólyálja egy számomra addig láthatatlan takaróba. Volt feleségem combja között rengeteg vért látok, a gyermek is véres, de így is ki tudom venni, sűrű sötét haját. Ekkor Sarah a gyermekkel a karjában feláll, és leguggol mellém, hogy láthassam a kicsit.

- Nézd, Richard, nézd! Kislányunk született! Hát nem tündéri?!- mondja mosolyogva.

Ránézek a bebugyolált aprócska újszülöttre, aki már mostanra abbahagyta a sírást. Ahogy így nézem, valóban, tündéri, gyönyörű gyermek, világos tejszerű bőrrel. Egyszercsak azonban a gyermek kinyitja a szemeit, és nem hiszem el amit látok: Nagy, hideg, kék szempár tekint  vissza rám. Olyan, mintha Hannah-t látnám a kicsiben. Elhúzódom.

- Richard, fogd meg a lányodat!- mondja Sarah vidáman.- Na, gyerünk!

Nem tehetek mást, elfogadom a gyermeket, és magamhoz ölelem. A csecsemő jéghideg, még a puha takarón keresztül is érzem. Egyszerre a baba kék szemei üveggé válnak, egy pillanattal később az egész gyermek átlátszó szilánkokra hullik szét, kezemben csak a pólya marad. Felnézek Sarah-ra, de már nincs sehol.

22. fejezet: Ártalmatlan teremtés

Még mindig a padlón hasalok, ahova Jenny lökött le. Az ajtó felé nézek, és látom, ahogy Hannah belép a szobába. Hosszú sötét haja egyenesen, hullámok nélkül omlik a vállára. Ugyanazt a hálóinget viseli, amelyet az intézetben megszoktam rajta, és ugyanabban a papucsban van. Valahogy azonban mégis más, mint amilyen szokott lenni.  Ahogy egyre közelebb jön, látom, hogy arca megtelt színnel, a sápadtságát felváltotta egy egészséges világosbarna árnyalat. Hannah megáll a húga mellett. Mary csak pár centivel alacsonyabb nála, de látszik, hogy évekkel fiatalabb, és sokkal sápadtabb, mint a nővére. Próbálom észben tartani, hogy Mary halott, de olyan képtelenségnek tűnik, hogy mindig emlékeztetni kell rá magam. Egész életemben harcoltam mindenféle természetfölötti erőket támogató szervezetek ellen. Szellemek, démonok, élőhalottak. Szkeptikusságom sose ingott meg. Nem, egyszerűen kizárt, hogy ilyenek létezzenek. Mégis… a saját két szememmel látom, hogy itt áll előttem. Ez nem szemfényvesztés. Vagy teljesen megőrültem.

Hannah leguggol mellém, és átfordít a hátamra. Keze most nem hideg, hanem forró, szinte izzik, még az ingemen keresztül is érzem.

- Mit tettetek vele?- kérdem elhaló hangon. Már nincs erőm az erélyességhez.

- Méghogy mi mit tettünk vele?- kérdez vissza Mary- Te és a kis bandád készítette ki. Mit gondolsz, miért volt olyan hideg? Nem volt vele senki, aki szerette volna, a családja, én! Az ocsmány, hűvös cellájába volt zárva, szinte egész nap. Mi melegítette volna fel? Elvettétek tőle, az egyetlen embert, akit valaha szeretett! Engem!- ahogy beszél, sírásba fordul a hangja

- Én szerettem őt- mondom- bármit megtettem volna érte, érted- Hannah szemébe nézek

- Hazudsz!- pirít rám Mary- Ha szeretted volna, hagyod, hogy az egyetlen megmaradt családtagjával maradhasson. De te elvetted őt tőlem.

- Embereket ölt, nem volt más választásunk!- mentegetőzöm

- Gyerek volt még!- üvölti Mary- Egy ijedt gyerek. Megbánt mindent, amit tett. Igaz, Hannah, megbántad?

Erre Hannah feláll mellőlem, elveszi Jenny kését, a mögöttem megkötözött Marienne-hez és Rickhez sétál, és egymás után pontosan a szívükbe döfi a kést. Látom, ahogy vörös vérük egyre terjed fehér köpenyükön. Hannah hidegvérrel húzza ki a kést a portásból, és visszasétál mellém. Leguggol, felemeli a kést, és egy finom mozdulattal kettévágja az ingem a nyakamtól a derekamig.  Átlép rajtam az egyik lábával, és az ágyékomra ül. Kezeivel széthúzza a kettévágott ingem, hasamon hosszú vékony vágást látok. Felnézek Maryre, aki elégedetten mosolyog.

- Most a nadrágja jön, nővérkém!- mondja édesen. Hannah visszamosolyog Maryre- Az én nővérem a legártalmatlanabb teremtés a Földön. Te is láthatod, doki!- ezzel gúnyos kacajban tör ki, hangja természetfeletti magasságokba szökik. Nem olyan, mint egy emberé. Hanem, mint egy halotté. Egy szellemé.

21. fejezet: Mégis, mit képzeltek?

Jenny közelít. Tudom, mindjárt érezni fogom a fűrész hideg fémét a bőrömön, fájdalmamban felkiáltok majd, és ők majd mind nevetni fognak, ahogy kezeim, lábaim, férfiasságom, vagy talán az egész fejem a padlóra hull. Ujjonganak majd, ha látják vörös véremet egyre gyűlni alattam.  Már épp feladtam minden reményemet, amikor Jenny a csonkításom helyett megkerült, és elfűrészelte a köteleket, amik eddig a székhez kötöztek. Meglepetten néztem a velem szemben álló Mary-re, miközben átmozgattam zsibbadt kézfejeimet és ujjaimat.

- Na, mi az, doki? Nem örülsz a szabadságodnak? Én örülnék a helyedben, sokáig nem lesz részed benne - mondja széles vigyorral Mary. -  Jenny, szedd le a szájáról a ragasztószalagot! Doki, ha kiabálni mersz, vagy egyáltalán megszólalsz, amikor nem kérdezünk, van Jenny-nél egy szép hosszú kés, az majd rendre bír…

A mögöttem álló Jenny a számhoz nyúl, és lehúzza róla a szalagot. Gyors, mégis rettenetes fáj. Azonban végre tudok a számon keresztül lélegezni.

- Mi a fenét műveltek? Óriási botrány lesz ebből, lányok! Mégis, mit képzeltek?- tör ki belőlem

Ekkor rémes fájdalom hasít a hátamba a lapockáim között. Először nem tudom, mi történt, ám gyorsan rájövök, hogy a Jenny-nél lévő kés volt az.

- Ejnye, ejnye. Hát nem szóltam, hogy maradj csöndben?- ingatja a fejét a holtsápadt Mary.- Csak a feltett kérdésekre válaszolhatsz. És csak az igazat mondhatod! Minden egyes hazugsággal nő a fájdalmad. Hidd el, az a szép kés, még csak a kezdet- folytatja vigyorogva a lány. – Tehát első kérdés: Mit gondolsz Hannah-ról?

- Őőő, Hannah egy rendkívüli lány. Soha nem találkoztam, még hozzá hasonló emberrel.

- És ezért akarod őt megdugni? Válaszolj!- parancsol rám ingerülten

- Én nem….soha…

- Rossz válasz! Jenny! – még mielőtt tiltakozhatnék, Jenny ismét belevág a hátamba a késsel. Rosszullét kerülget a kínzó fájdalomtól.

- Hannah szép lány, de a betegem, nem nyúlhatok hozzá!- mondom mentségeket keresve

- Ez így van, nem nyúlhatsz hozzá! De megtennéd?

- Én….jól van, jól van,  igen, bevallom…szoktam álmodozni ilyenekről.

- Perverz állat!- üvölti Jenny mögülem.- Tudtam, hogy mire megy ki a játék. Engem is meg akart döngetni.

- Én nem! Jenny, sose gondoltam ilyesmire.

- Mert én csúnya vagyok.  Nem igaz, doki? Magának nem tetszik a rusnyaságom. Ronda vagyok, igaz?

- Dehogy, Jenny, ilyet sose mondtam.

- hazudsz!- mondja, és ezzel belevág a derekamba, és közben nekem feszül, kidöntve ezzel az egyensúlyomból. Elterülök a földön, és éreztem, ahogy Jenny belém rúg egyet.

Próbálom feltolni magam ülő helyzetbe, de Jenny a lábával visszataszít a földre, és ott is tart.

- Állj, állj, állj! Jenny, állj le a személyeskedéssel! Nem rólad van most szó- szól közbe Mary

- Sajnálom, főnök. - szegezi a földre tekintetét Jenny, de a lábát még nem veszi le a nyakamról

- Főnök?- kérdezem meglepetten, fejemet kissé felemelve a földtől - Hogyhogy főnök? Ez egy tizenöt éves kislány, ráadásul halott. Mi a fészkes fene folyik itt? Jenny, miért engedelmeskedsz neki?

- Nem megmondtam, hogy kuss?- kérdi mérgesen Mary- Most viszont ideje levetkőzni, doki!- folytatja, és közben elmosolyodik.

- Eszem ágában sincs levetkőzni!- mondom határozottan.

- Pedig rettentő nagy itt a hőség!- válaszolja Mary, utána elkiáltja magát: - Hannah, gyere be, gyorsan! Van itt egy férfi, akit levetkőztethetsz! Tudom, hogy már alig várod!

20. fejezet: Megkötözve

                 Egy sötét szobában ülök. Csak az orromon át tudok, lélegezni, számat leragasztották. Meg se tudok moccanni, olyan erősen kötöztek a székhez. Semmit nem látok, így csak az emlékeimet használhatom támpontként. Emlékszem, hogy láttam Hannah-t és Jenny-t. Vajon hogy kerültek ide? És ami még fontosabb: Miért kötöztek ide? Miért akar nekem Hannah ártani? Én mindig rendes voltam vele, sose büntettem meg jobban, mint ahogy kellett ahhoz, hogy tanuljon a hibáiból. Most meg ellenem fordult. Biztos vagyok benne, hogy Jenny volt a felbujtó, ő vette rá Hannah-t a szökésre, és ő volt az, aki az ágyába kényszerítette. Már amikor először megláttam az udvaron, tudtam, hogy bajok lesznek vele, de sose gondoltam, hogy ellenem fordítja azt, aki a legfontosabb számomra. Hannah odaadta magát neki, nekem sohasem hagyta, hogy megérintsem. Pedig álmaimban Jenny helyett én ültem rajta, én csókoltam, ahol csak értem. Ráadásul Jenny meg akar ölni engem, ezt világosan megmondta. Mit vétettem én ellene? Talán az a problémája, hogy nem hagytam, hogy börtönben rohadjon meg? Vajon tényleg ennyire ostoba?
                 Nem tudom, mennyi ideje lehetek itt, de úgy vélem már órák óta, hiszen végtagjaim elzsibbadtak. Korog a gyomrom, reggel óta semmit nem ettem. Rémesen érzem magam, megalázva, szabadságomtól megfosztva. Mindig szabad embernek éreztem magam, azt tettem, amit szerettem, a munkám is olyan volt, amit örömmel csináltam. És már évek óta a magánéletemben is szabad voltam. És most itt vagyok, lekötözve.
                  Egyszer csak látom, hogy fény szűrődik be a szobába. Kinyithatták az ajtót, de senkit nem látok. Pár pillanat múlva megpillantok egy világos alakot, ahogy szinte lebegve közelít felém, hangtalanul. Gyorsan odaér elém, és megáll úgy fél méterre tőlem. Világos szőke haja lazán hull a vállára, nagy, fehér lepel fedi a testét. Tejfehér az arca, mint egy halottnak. Mary az, Hannah húga. Most már semmit nem értek, ő hogy kerül ide?
                 - Örülök, hogy megint látlak- kezdi bájos hangon mosolyogva, fehér fogait kivillantja. – Maga is hasonlóan örül a találkozásunknak, igaz?
                 - Mmmm- próbálok válaszolni, de a ragasztószalag nem enged.
                 - Nem értem kristálytisztán. Talán ez majd segít, hogy összeszedje a gondolatait. – mondja, és utána erősen a lábamra tapos egyszer, kétszer háromszor. Rettentően fáj. Megint próbálok mondani valamit, de csak nyögéseket hallatok. - Jól van, jól van, ne olyan hevesen, dokikám! Mindent szép sorjában. Most azon jár az a szép buksid, hogy vajon mit keresek én itt, és miért is vagy idekötözve. Emlékszel a telefonbeszélgetésre, amikor az egyik ápoló azt mondta, hogy „Nincs Hannah nevű betegünk”- mondta Marienne nővér hangján. Igen, már gondolom kitaláltad, hogy én voltam az. Leütöttem a portást, és az ápolónőt, de ne aggódj, nem lett komolyabb bajuk. Ők is itt vannak. Jenny kapcsold fel a kisvillanyt!
                   Kis fény gyúlt, és balra tőlem láttam, ahogy Marienne nővér és Rick, a portás egymásnak háttal ülnek, összekötözve, eszméletlenül. Próbáltam megszólalni, de nem tudtam.
                   - Nyugi, nyugi. Nincs semmi bajuk, ahogy önnek sincs. A lényeg, hogy sikerült megszöktetnem a nővéremet.
                   - És engem is!- szólt közbe az ajtóból Jenny rekedtes hangján. Kócos barna haja, és sötét szemei már távolról jól láthatóak voltak. Ő is közelebb jött, és amikor odaért Mary mellé, a nála alacsonyabb lány vállára tette a könyökét- Tetszett a kis bemutatónk, amit Hannah-val adtunk elő?
                   -Mmmm – próbáltam megszólalni, és éreztem, ahogy az erek kidudorodnak a homlokomon
                   - Psssszt! Felébreszted a halottakat ezzel az ordibálással!- mondta Jenny, erre a mellette álló lány mogorván nézett rá.- Bocsi, Mae, nem úgy értettem!- ezzel mindketten nevettek.
                   - Szép lány a nővérem, igaz? – folytatta Mary- minden férfi őt akarja. De őt senki nem kaphatja meg, és aki be akarja őt mocskolni, azt megbűnhődik. – Jenny, kérlek, hozd ide a fűrészt, el kellene kezdenünk még éjfél előtt!
                   -Mmmhmmm- nyöszörögtem, egész testemet megfeszítettem, és próbáltam kiszabadítani magam a kötésből. Semmi értelme nem volt, csak a szék reccsent meg egy kicsit.
                  - Csitt! Ne hangoskodj, vagy azt akarod, hogy Hannah felébredjen már az első szánalmas sikolyodra? Hidd el, lesz belőle jó sok…

19. fejezet: Használd az ujjaid, bébi!

-         Ó, drágám, olyan jó végre veled. Csak te és én ebben a puha ágyban, mindketten mezítelenül. Combomon érzem combod puha, hideg,  hibátlan bőrét, ahogy hozzád bújom. Csókollak, ahol csak tudlak. Csókolom ajkaidat, azután egyre lejjebb haladok. Számmal érintem hófehér nyakad vonalát majd a kulcscsontodat mindkét oldalon. Kezeimmel finom, sápadt melleidet masszírozom, beleférnek a tenyerembe. Érzem, hogy te viszont a hátsó felemet kezded felfedezni. Ujjbegyeidet a gerincemen végighúzod, én ebbe beleborzongok. Eléred a fenekemet, és jó erősen megmarkolod azt. Erre én még hevesebben kezdelek csókolni. Nem bírod tovább így, felém kell kerekedned. Ráülsz a hasamra, hideg hátsód lehűti felhevült testemet. Lehajolsz, hogy megcsókolj, melled közben súrolja nyakamat. Hosszú fekete hajad a vállaimat csiklandozza! Lejjebb kell csúsznod, hogy kényelmesen ülj, így az érzékeny pontomra helyezkedsz. Mozogni kezdesz rajtam, és én már alig bírom nyögések nélkül. Használd az ujjaid, bébi! Nem válaszolsz, hiszen nem tudsz. Mosolyogsz, hatalmas kék szemeid bujaságról árulkodnak. Ujjaidat a szádhoz emeled, hogy megnedvesítsd. Ám ekkor hatalmas robajjal kinyílik az ajtó. Hannah lehuppan mellém, én magamra húzom a paplant, de ő nem teszi ugyanezt: csupasz teste fehéren világít tovább a félhomályos szobában. Kopaszodó középkorú férfi lép be rajta, arcára a döbbenet festi a jellemző vonásokat. Szeme elkerekedik, szája kissé kinyílik.Mi….mi folyik itt? – kérdezi hitetlenkedve – Jenny, mit művelsz Hannah-val? Hogy képzeled? Ez, egyszerűen undorító! Azonnal, keljetek ki az ágyból, visszamegyünk az intézetbe! Öltözzetek fel, egy kettő!

-         Uram! Nem tudom, kicsoda Ön, de ez itt egy magánlakás, ahol én és a barátnőm, Hannah éppen aludni készültünk.

-         Aludni, mi?!- kérdi felháborodva, szemét le nem véve Hannahról, egész pontosan a melleiről.- Mit akar tőled ez a nő? Tudod, hogy velem kell jönnöd! Az intézetben van a helyed.

-         A barátnőm néma, úgysem fog magának válaszolni.

-         Tudom, hogy Hannah néma! Ő az én paciensem 10 éve!

-         Magának elment az esze!- mondom már egyre erélyesebben!- soha nem láttuk még magát, igaz édesem?- kérdem, és Hannah bólínt. Erre a férfi közelebb lép az ágyunkhoz, és a kezét Hannah felé nyújtja.

- Takarodjon innen!- üvöltöm. Erre Hannah ölő helyzetbe tolja magát, talpát a fenekéhez húzza, és a következő pillanatban ráveti magát a férfira, aki elvágódik a földön. Hannah ráfekszik, vállait a padlóhoz tapasztja, csupasz ágyékát a férfi combjain nyugtatja. Én belenyúlok az éjjeliszekrénybe, egy vattára étert csepegtetek, odaszaladok az ágy másik oldalához, és a férfi orrához szorítom a bódító szert. A férfi azonnal elkábul. Felállítjuk és egy üres székbe helyezzük. Kezeit hátravetve odakötözzük egy erős madzaggal a mellkasánál és a lábainál. Száját letapasztjuk egy ragasztószalaggal. Amikor végzünk, felegyenesedünk, még mindketten anyaszült meztelenül állunk egymással szemben. Átölel és hideg ajkaival megcsókol. Amikor abbahagyja, lágyan odasúgom a fülébe: „A dokinknak annyi” – és visszacsókolok.

18. fejezet: A tükör

Amikor megcsörrent a vekker, és lassan kinyitottam az alvástól még nehézkes szemeimet, az egész szobát betöltő fényáradat fogadott. Az ablakon át hatoltak be a fénysugarak. Este elfejtettem behúzni a sötétítőket, így csak egy vékony csipkefüggöny szűrte meg a szobába áramló nyári napfényt. Az óra még csak 7:30-at mutatott, de a július elejei Nap már egy órája felkelt. Felültem és kinyújtóztattam kezeimet. Csontjaim ropogtak a hosszú éjszakai mozdulatlanság után, és megteltek élettel. Felkeltem, és a fény forrása felé sétáltam. Elhúztam a függönyt, és kinyitottam az ablakot. Friss, virágillatú levegő tódult be a szobába és a tüdőmbe. Langyos szellő simogatta az arcom, és a hátam, mikor megfordultam. A fürdőszobába belépve magamat pillantottam meg a tükörben. Közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, ezt az enyhén kopaszodó, élete teljében lévő arcot. Még mindig egy jóképű férfi nézett vissza rám, de már rég nem azokkal az élénk, kíváncsi szemekkel, mint annakidején.

Azután megláttam valamit a hátam mögött. Először csak homályosan látszódott, aztán ahogy hunyorítottam egyre élesebbe rajzolódott ki a körvonala. Egy világoskék alak állt ott, hosszú fekete hajjal, rezzenéstelen arccal meredt rám a tükörből. Embernek tűnt, de valami hiányzott belőle, ami emberivé tette volna. Becsuktam a szemem, abban reménykedve, hogy mikor újra kinyitom, eltűnik. ”Nem lehet itt, nem lehet itt Hannah, ez képtelenség”- gondoltam, és felnyitottam a szemem. Az ijedtségtől minden levegő kiszorult a tüdőmből, képtelen voltam lélegezni. Mialatt csukva volt a szemem, a lány közelebb jött, és már közvetlenül a hátam mögött állt. A vállam fölött láttam a sápadt arcot, és ekkor vettem észre, hogy a tengerkék szemek íriszéből hiányzott a pupilla. Ez volt tehát, ami hibádzott a valódiságában. „Ezt csak képzelem, ezt csak képzelem”- ismételgettem magamban, de a hideg fuvallat a nyakamnál Hannah minden egyes lélegzeténél az ellenkezőjét bizonyította. Ezután éreztem, hogy két kőkemény, jéghideg márványkar a derekamat érinti, körbefonja és szorítja. Egyre csak szorosabban és sorosabban karolt, szörnyű fájdalmakat okozva.

-         Engedj el!- nyöszörögtem

-         Soha – suttogta a lány, és éreztem jéghideg leheletét a hátamon- Az enyém vagy, az enyém maradsz örökre.

-         Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?- kérdeztem, és ekkor sikerült kissé megfordítanom a törzsemet, hogy a saját szememmel is láthassam, amit eddig csak a tükörben. Amikor végre a fejemet is elfordíthattam, és ránézhettem a lányra, nem volt ott semmi. Csak a fehér csempék csillogását, és az ajtót láttam. Hannah eltűnt, a kezei többé nem szorítottak. Hangosan ziháltam, ahogy megint tudtam lélegezni.

Nem mertem visszanézni a tükörre, féltem, hogy újra ott lesz a lány, folytatja a szorításomat, satukezeivel kiszorítja belőlem a szuszt, és itt halok meg a saját fürdőszobámban. Végül mégis belenéztem a tükörbe. Nem állt már ott senki, de az ajtó, amelyet az előbb még biztosan zárva láttam, most nyitva volt. Kirohantam a fürdőszobából, be a nappaliba. A telefonért nyúltam, és remegő kezekkel az intézetet tárcsáztam. Egy női hang szólt bele:

-         Halló! Berton Faith Elmegyógyintézet

-         Halló, Marienne, Dr Dannon vagyok. Hannah bent van, minden rendben vele?- kérdeztem idegesen

Doktor úr, kire gondol?- kezdte értetlenül Marienne nővér.- Nincs Hannah nevű betegünk…

17. fejezet: Jenny

-         Mr. Dannon, jöjjön kérem, megérkezett az új beteg. – közölte Marienne, miután belépett az irodámba.

A fiam még mindig engem ölelt, feje a vállamon nyugodott, és hallottam az egyre halkuló szipogását. Ám mikor a nővér belépett, kénytelen voltam eltolni magamtól. Szembeálltam vele, vállait fogtam és mélyen a szemébe néztem.

-         Patrick, most muszáj mennem. Az lenne a legjobb, ha hazamennél. A rendőrség már valószínűleg nálatok van – reméltem, a fiam tisztában volt vele, hogy ő az elsőszámú gyanúsított, hisz ő volt Mary-vel a fészerben, mikor a tragédia történt.

-         Tudom. És nagyon félek. Mi lesz ha azt hiszik, hogy én gyújtottam fel Mary-t?- kétségbeesetten nézett rám.

-         Nem lesz könnyű menet, de az igazságnak mindig győznie kell. Biztos vagyok benne, hogy belátják, te sose tennél ilyet.

Még utoljára megöleltem, mielőtt elhagyta volna az irodámat. Féltő szülőként néztem utána, ahogy bezáródott mögötte a nagy faajtó. Egy tehetetlen apa voltam csupán, aki még arra se képes, hogy biztonságban tartsa a fiát. Tudtam, hogy bármikor újra megpróbálja majd megölni őt Mary. A lány, aki már halott, de a szelleme veszély Patrick-re nézve. Micsoda sületlenség, és mégse tudtam kiverni a fejemből. Képtelenségnek tűnt minden, ami az utóbbi napokban körülöttem történt, de láttam Mary szellemét, biztos voltam benne, hogy láttam, és nem csak képzelődtem. Gondolataim képtelen folyamát Marienne szakította félbe:

-         Doktor úr, most már tényleg jönnie kellene! Az új betegünk valószínűleg már halálra fagyott odakint, ám addig nem hozhatják be az épületbe, amíg ön nem köszönti.

-         Ki volt az az elvetemült, aki ezt a szabályt hozta?

-         Ön, uram- mondta Marienne lehajtott fejjel.

Levettem a tartóról a fekete szövetkabátomat, és egy mozdulattal felvettem. Kimentünk az irodából, át a folyosón, le a lépcsőn. Eközben Marienne az új paciensünk adatlapját tartotta a kezében, és fel is olvasta nekem azt:

-         Az új betegünk neve Jennifer. Jennifer Blobs. 1990. március 8-án született, 20 éves. Anyja belehalt a szülésbe, az apja ötéves korában elhagyta, így a nagyszülei nevelték. Kiskamasz korában elkezdett lógni az iskolából, és utcagyerekekkel vandálkodott. Gyújtogattak, törtek- zúztak. Alig járt haza, és akkor is ittas volt. Heroin-túladagolás miatt kórházba került, ahol egy párnával megfojtotta a szobatársát. A bíróság mentálisan zavartnak ítélte. – mire a nővér befejezte a felolvasást, már a kapu előtt álltunk, és megláttam az egyik ápoló mellett ácsorgó Jennifert.

A lánynak vállig érő barna haja volt, és bozontos szemöldöke alatt sötét szemeket pillantottam meg. Alacsony termete és vékony, beteges testalkata ellenére cseppet sem tűnt törékenynek. Koszos  kabátját és rongyos, bőszárú nadrágját látva, mindenki tudhatta, hogy egy lecsúszott fiatal lánnyal van dolga. Zavart tekintettel mérte végig az udvart, és ahogy egyre közelebb értem, láttam a megvető pillantást a szemében. Nem tudott nyugodtan állni, egész teste remegett, Egyszercsak rekedtes hangon megszólalt:

-         -- Dokikám, szóval maga szabadított ki a dutyiból. Köszönöm szépen, de nem kellett volna. Tökéletesen meg lettem volna elégedve az életfogytiglan büntetésemmel. De azért bemutatkoznék.- ezzel remegő kezét felémnyújtotta, és a kabát alól kilátszódott az alkarja, amelyet számtalan szúrásnyom, kékeszöld és vörös elszíneződés csúfított. – Jennifer Blobs, hívhat Jennynek

-         Richard Dannon – viszonoztam a kézfogást. – Most bemegyünk az épületbe, gondolom már nagyon fázol.

-         Ugyan már, szörnyű forróság van itt.- mondta. Tudtam, hogy ez is egy elvonási tünet, tehát nem lepődtem meg.

-         Azért bemegyünk, és a nővér megmutatja a szobádat. Marienne, vidd Jenny-t a Hannah melletti szobába, kérlek!

-         Hannah?- kérdezte Jenny.- ez vicces. A gyerekkori barátnőmet is így hívták. Tiszta bolond egy csaj volt. Azt hiszem, felgyújtotta a családját vagy valami ilyesmi. Csak nem ő az?! Milyen poénos lenne!- és nevetett, sárga fogait megvillantva

-         Hannah Rivers?- kérdeztem kétkedve

-         Igen, a kis Hannah Rivers, a gyilkos. A húga hatalmas ribanc lett. Az az egész család furcsa, tele piszkos ügyekkel!

-         Jenny! Ne szidj másokat! Te is borzalmas dolgokat követtél el!- mondtam, ám a fejemben csak a különös egybeesés járt.

-         Én semmit nem követtem el! Csak a nagyanyám találta ki az egészet, hogy megszabadulhasson tőlem! Vén banya!

-         Ezt ne most beszéljük meg, Jenny! Felmész a szobádba, és kipakolsz. Marienne, kérlek most már tényleg vidd fel a kisasszonyt!- adtam ki az utasítást.

Ekkor megláttam, hogy az öreg Rose szaladt felém, kusza, ősz haját a szél lobogtatta. Megállt, kifújta magát, és szavalni kezdett:

Két kislány a szakadó esőben látszik,

Az egyik a fagyos tűzzel játszik,

A másik sátánok kegyeiért imádkozik

Emberek halnak meg kezeik között,

      Démonok szálldosnak fejük fölött

16. fejezet: Kéjenc

Becsuktam a szemem, fejemet erősen megráztam, és a következő pillanatban az íróasztalom előtt találtam magam, szemben velem Hannah ült, zavartan méregetett, miközben én próbáltam visszatérni a valóságba. Nehéz volt, hiszen a kép az alattam fekvő meztelen lányról, és a helyébe lépő vénasszonyról élesen beivódott az agyamba. Még éreztem Hannah puha melleit a mellkasom alatt, hosszú haja simogatását a testemen, hideg ujjai érintését, és emlékeztem a ráncos Rose látványára, ahogy alattam hevert az asztalon. Olyan élethűnek tűnt, ami pár perccel azelőtt történt, éreztem férfiasságom elégedettségét, a bizsergést, mint mindig szeretkezés után. Mégis kezdett elhalványodni az emlék, ahogy egyre jobban próbáltam felidézni a történteket. Álom lett volna? De hát nem is aludtam. Viszont a valóság se lehetett. Az undor, amit akkor éreztem, amikor az öreg hölgyre gondoltam, hányingert keltett bennem. Nem, ez nem lehettem én, ilyet sose tennék, sose feküdnék le egy paciensemmel, főleg nem egy öregasszonnyal, Hannah persze már más kérdés. Nem, ő szintem még gyerek, ilyen eszembe se kéne, hogy jusson. Borzalmasan éreztem magam, legszívesebben elbújtam volna a szekrénybe, és soha többet nem jöttem volna elő. Hannah viszont ott ült velem szemben, mondanom, tennem kellett valamit.

-         Szóval, Hannah, hogy érzed magad?- tettem fel az erőltetett kérdést. Erre ő fogott egy darab papírt, tollat ragadt és körmölni kezdett. Pár pillanat múlva odanyújtotta az írást:

ÉN IS ÉLVEZTEM-, olvastam, és ledöbbenve a lányra néztem, aki kéjes vigyorral az arcán nézett vissza rám. Ekkor újra megráztam a fejem, hisz nem akartam hinni a szememnek. És mikor megint ránéztem a papírra, egy egyszerű OK fogadott, ahogy mindig, amikor ezt a kérdést feltettem. Lesápadtam, nem tudtam, mi történik velem.

Amikor azonban újra szólhattam volna, a fiam rémült arccal, és koszos, könnyes arccal rontott be az irodába, mellette az egyik nővér, akinek láthatólag nem sikerült lenyugtatni őt. Felálltam a székemből.

-    Apu, azonnal gyere, Mary- kifújta magát, és ekkor láttam, hogy amit az előbb kosznak véltem, az igazából korom volt.- felgyújtotta a fészert!- mondta, és sírni kezdett.- Apu, ő is bent volt, semmit nem tehettem- közelebb lépett, és hozzám bújt, éreztem, hogy már nem is akarja visszatartani a megállíthatatlan könnyeit

-         Marienne, azonnal vidd ki Hannah-t – utasítottam, hisz a lány húgáról volt szó. Nem akartam, hogy hallja.

Amikor azonban a nővér megfogta a lány karját, hogy kivigye a szobából, az rángatni kezdte a szorító kezet.

-         Nem megyek sehova, a húgom meghalt, ti tettétek, tudom, hogy ti tettétek!- kiáltotta, és én elképedve néztem. Megszólalt, valóban megszólalt! Csoda történt

-         Hannah- kezdtem értetlenül - te újra beszélsz.

-         Apu – szolt közbe a fiam fejét felemelve a vállamról, szemei még mindig könnyesen-, mi van veled? Semmit nem mondott. Ő néma.

-         Az előbb megszólalt- feleltem, ám amikor újra körbenéztem az irodában, már csak mi ketten maradtunk ott. Fiam zavart pillantását látva folytattam legyintve- nem érdekes, biztos csak rosszul hallottam.. De miért ilyen kormos az arcod? A tűzoltók engedték, hogy bemenj? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

-         Nem. –lehajtotta a fejét - Én is bent voltam, mikor megtette. Azt mondta jó buli lesz…. Nem tudom, miért tenne, olyan aranyos lány volt, nem akarhatta, hogy én is bent égjek. Meg kellett volna állítanom. Ehelyett elfutottam.

-         Patrick- kezdtem, és átöleltem a fiamat- a lényeg, hogy te jól vagy. Nem tehettél semmit.

Az a nőszemély valóban megtette. Fel akarta gyújtani a fiamat. De honnan tudhatta vajon, hogy mi történt Hannah és köztem. Hisz mindaz csak a képzeletemben történt.

Ekkor az ajtónál női alakot pillantottam meg. Halvány volt, szinte átlátszó. Hosszú haja inkább tűnt fehérnek, mint szőkének, de még így is felismertem Mary-t. Hallhatatlan lépésekkel közelebb jött, és a fülemhez hajolt Szavai, mint lángcsóvák lövelltek ki a szájából, égették a fülemet:

- Ne félj, betartom a szavam, legközelebb a fiad is velem együtt ég el. – suttogta, és hosszú ujjával a sliccemre mutatott- én a helyedben felhúznám azt, kéjenc!- és ezzel eltűnt

15. fejezet: Táncoljunk!

Szép, napsütéses nap volt, az ablakokon át beszűrődő fény megvilágította az egész társalgót. A teremben halk zene szólt, a betegek asztaloknál ültek, játszottak, beszélgettek, vagy csak néztek ki a fejükből. Az öreg Rose a magnó mellett táncolt, de láthatólag senki se figyelt rá. Az idős hölgy boldog foghíjas mosolyra húzta a száját , miközben esetlen mozdulatokat tett. Mikor meglátott engem, megszólalt:

-         Hé, Doki, ropjon velem egyet!- mondta, és rámkacsintott.

-         Kedves tőled, Rose, de nem vagyok valami jó táncos

-         Ugyan már- legyintett- egy ilyen vén rókának, mint én, egy ilyen fess emberrel táncolni, mint ön, megtisztelő lenne. Na, ne legyen ilyen szégyellős, jöjjön, rázzon velem!

Ekkor odalépett hozzám, megfogta a kezem és odarángatott az ideiglenes táncparkettre. Először nem akartam menni, de végül megsajnáltam szegény vénasszonyt, és beadtam a derekam. Megfogta a kezeimet, és mozdulataival táncra ösztökélt. Próbáltam a lábaimmal valami tánchoz hasonló lépéseket tettetni. A körülöttünk lévő tapsvihar és éljenzés biztosított róla, hogy annyira nem lehetek rossz, ám abban nem kételkedtem, hogy nevetséges látványt nyújthattunk. Ez viszont nem számított, hisz ez egy elmegyógyintézet volt, a közönségünk csupa mentálisan zavart emberből állt. Egy kívülálló számára ez a hely egy borzalmas, félelmetes, szomorú hely, ám ahogy ott táncoltam, körülvéve az ünneplő társasággal, boldog és felszabadult érzés árasztott el.

 Mindaddig, amíg meg nem láttam a fekete hajú lányt. Mintha hirtelen egy fagyos fuvallat lengte be volna a termet.  Hannah egy asztal mellett állt, és véletlenül se nézett volna ránk, pedig rajta kívül szinte mindenki élvezte a szerény előadásunkat. Ő viszont csak unottan támasztotta a falat. Világoskék, lenge hálóingjét a napfény megvilágította, és sötét haja ellenére egy angyalt véltem felfedezni a megjelenésében. Szemeivel a padlót fürkészte, és szinte fájt, hogy nem élvezhettem kék szemei érintését magamon. Kínzásnak tűnt a távolság kettőnk közt, az, hogy nem érezhetem azt a különleges, jeges illatot, amit magából áraszt. Ahogy ott állt, karcsú alakja kirajzolódott a vékony ruha alatt, kulcscsontjai tökéletes kiszögelései gyönyörű látványt mutattak. És hosszú fekete haja tette tökéletessé a képet, ahogy az a melleit félig eltakarva a hasa közepét súrolta az aljával. Meg akartam érinteni a keskeny derekat, magamhoz ölelni az édes, hideg testet.

Fiatal férfi hangja zökkentett ki a gondolataimból:

-         Doktor úr, magát meg mi lelte?- kérdezte Leo Chin vigyorogva, ahogy közönségünk első sorában állt Lisával kéz a kézben. Ha nem lettem volna épp kábult a fekete szépségtől, megdorgálom őket az intézetben tiltott testi kontaktusért.

Ekkor vettem észre, hogy percek óta mereven állok és bámulom Hannah-t, észre se vettem, hogy minden szempár rám szegeződött. Rendkívül kellemetlenül éreztem magam, hogy a pácienseim előtt így kifordultam önmagamból. Ilyesminek nem szabadna előfordulnia egy főorvosnál, magabiztosnak, kiegyensúlyozottnak kellett hatnom. De nem ment, ha ő is a közelemben volt. Egész egyszerűen megszűnt a külvilág, ha Hannah a közelemben volt. Csak őt akartam, őt, a haját, a fehér nyakát, a melleit…..de tudtam, hogy ezt a pajzán gondolatot ki kellett vernem a fejemből minél gyorsabban.

-         Semmi- kezdtem zavartan- csak észrevettem, hogy az egyik kedves hölgy nem csatlakozott a mulatságunkhoz, helyette az asztalokat rongálja – hazudtam, hisz kellett valami indok, hogy az irodámba hívhassam.- Teresa nővér, kérlek, hozd fel az irodámba Hannah-t húsz perc múlva. Rose, köszönöm a táncot, nagyon élveztem.- mondtam, mire Rose kivillantotta mind a 2 megmaradt fogát, miközben mosolygott- most viszont el kell intéznem valamit. Mindenki élvezze a megmaradt szabadidejét a vacsoráig!- és nagy léptekkel elhagytam a termet…

Húsz perc múlva kopogtatást hallottam, és Teresa nyitott be, Hannah-val az oldalán. A nővér szó nélkül távozott, Hannah pedig megállt az ajtóban. Tudtam, hogy nem kellett volna felhívatnom, hisz így kettesben maradtunk, kettesben ezzel a gyönyörűen félelmetes lánnyal. De nem tudtam megállni, túl

erős volt a vágy, hogy vele lehessek.

- Kérlek, foglalj helyet!- mondtam komolyan. Hannah közelebb jött, ám a szék helyett az asztalra ült, és elkezdte felhúzni a combjáig a hosszú hálóinget. Nem lett volna szabad hagynom, de a világos, tökéletes lábak látványa megigézett. Lerúgta a papucsát, és elfeküdt az asztalon. Felemelte a kezét, és ujjával magához intett. Nem tudtam ellenállni, közelebb mentem, és végigsimítottam a testén. Éreztem a domborulatokat az ujjaim alatt, és már tudtam, hogy meg fog történni. Megcsókoltam a nyakát, utána az ajkait kezdtem ízlelgetni. Ő egyre feljebb húzta a ruháját, és én is segítettem neki. És végül lekerült a hálóing, és én úgy éreztem, a mennyekben járok. Magamévá akartam tenni, és ebben senki nem állíthatott meg. Felmásztam az asztalra, négykézláb helyezkedtem, letoltam a nadrágomat, és megtettem. Azt, amit sose lett volna szabad….

 Amikor végeztem, kielégülve néztem le a lányra. Ám a gyönyörű fiatal szépség helyett egy aszott vénasszony feküdt alattam. Rose vigyorgott, és láttam a 2 fogat.

14. fejezet: Az égő ház

Nem látok. Bármerre nézek, csak a füst vesz körül, és távolabb a lángok, amelyek mindent felemésztenek. Egy házban vagyok, kezeimmel kitapintom a bútorokat. Egy fotel karfáját fogom, de nem merem jobban kitapogatni az formáját, hisz érzem a hőt, a forróságot, amely pillanatokon belül bekebelezi a bútordarabot. Mikor volt már, hogy az apa az újságját ebben ülve olvasta, míg a gyerekek a szőnyegen játszottak az építőkockákkal? Hol van már a feleség, aki mindeközben a vacsorát főzte, hogy 3 csemetéje és a férje megtömhesse a hasát a fárasztó nap után? Nincs már itt semmi és senki, csak a lángok, a füst, a forróság, és én. Vagy mégsem vagyok egyedül? Távolról hangokat hallok. Egy gyermek csengő hangját. Éppen egy verset szaval:

-         Égjen a fa, égjen a ház, égjen minden

Az otthonom lángok közt a legszebb nekem.

Próbálom megkeresni a gyermeket, de az érzékszerveim cserbenhagynak, a füleim, a szemeim megtelnek füsttel.

-         Ki van ott? Hol vagy kislány? Nem kellene itt lenned, itt minden elég, és te is hamarosan hamuvá válsz.

-         Szeretem a hamut, a meleget, a tüzet,

Most legalább nem csak dermesztő hideget érzek- érkezett rímekbe szedve a válasz, amit már sokkal közelebbről hallottam.

-         Ki kell mennünk innen, most! Kövess engem, és kijutunk élve.

-         HAHAHA- jött édes hangon a gonosz kacaj- Én már rég halott vagyok, és te is!

Ezzel rohanni kezdtem kifelé a nappaliból, minél messzebbre a furcsa gyermektől, ám az előszobába nem tudtam bejutni a háborgó, narancssárga lángoktól. Visszafordultam, és ahogy a szemem kezdett hozzászokni a füsthöz, láttam, hogy egy zöld ajtó előtt egy fekete hajú kislány áll mozdulatlanul. Körülötte nincsenek lángok, a füst is elkerüli őt. Megfogom a vállainál, hogy bemehessek a zöld ajtón, az egyetlen lehetséges menekülő úton, és akkor érzem, hogy a kicsiny test jéghideg. Meglepettségemben megálltam, mielőtt kinyithattam volna az ajtót. A lány rámnézett nagy kék szemeivel és így szólt:

-         Fázom. Nagyon fázom- és felém nyújtotta egyik kezét, hogy mutassa, velem akar jönni.

Megfogtam hát az apró, sápadt, jéghideg kezet, kinyitottam az ajtót. Bent a kintieknél is óriásibb lángok fogadtak minket, ám nem éreztem már forróságot csak dermesztő hideget. A füst és a hamu is elkerült engem, pont úgy, mint a kislányt. Ahogy mentünk, az egyik sarokban egy a hideg lánynál is apróbb kislány ült és sírt, az anyukáját hívva. Felé indultam volna, de Hannah nem hagyta. Tudtam, ki ez a lány, jól ismertem, miután megláttam, már az elmém tudta a nevét, de csak most ért a felszínre a tudat. Arra mentem tehát, amerre Hannah húzott. És ekkor egy kisfiút láttam a másik sarokban. A gyermek visított fájdalmában A lángok mindkét oldalról bekerítették, és tudtam, hogy hamarosan azok martalékává válik. Próbáltam megmenteni, ám Hannah nem hagyta.

-        -  Hagyd, Ő már a lángoké!- és hagytam, hisz nem volt más választásom.

Továbbmentünk, mellettünk a tűz egyre nagyobb lett, ám nem éreztem többé a forróságot, csak a fagyot, amit a lány árasztott magából. Ezután Hannah felé pillantottam, és észrevettem, hogy nincs már mellettem, nem fogom a kezét. Egyedül vagyok, újra érzem a meleget, és a lángok mindjárt széttépnek….

- Segítség! – kiáltottam, és éreztem, ahogy a szemem kipattan. A szoba sötét volt, és én az ágyon feküdtem.

 Tudtam, hogy újra a tüzes álom kerített hatalmába. Gyakran láttam álmomban ezt a házat, a gyermekeket, és éreztem a forróságot és a hideget. Ennyire azonban még sose tudtam kivenni, hogy ki volt a gyermek, aki átvezetett a szobán. Most viszont már tudtam, hogy az álom, a sok hasonló álom Hannah-ról és a testvéreiről szól. A borzalmas eseményről. És már sejtettem miért gyújtotta fel a házat. Hannah örökké fázik, és csak a lángok melegíthetik fel a szívét.

13. rész: Uram, maga itt a legnagyobb bolond

-         Jó napot, Mr Dannon, szia Patrick- köszöntött minket Mary mosolyogva. Csak egy lány… egy kislány, egy aranyos, szőke kislány- győzködtem magam.

És tényleg, Mary olyan volt, mint bármely 16 éves kamaszlány. Közelebb lépett fiam ágyához, és megsimogatta a kezét.

-         Hogy vagy, édesem?- kérdezte aggódva, közben megfogta a fiú kezét.- Még mindig fájnak a karjaid?

-         Áh, semmiség, rendben leszek- válaszolta a fiam vidáman. – És veled mi a helyzet? Hogy sikerült a matek dolgozatod?

-         Ahogy szokott. Rosszul. Képzeld, Miss. Peterson meg fogja buktatni a Charles ikereket. Emlékszel, meséltem már róluk….

És hallgattam a két fiatal társalgását. A tipikus tinédzser- életük lényeges témáit beszélték meg: iskola, barátok, ellenségek, bulik. Semmi különös nem hangzott el. A fiamon látszott, hogy boldog, végre talált magának egy barátnőt. És Mary, nos ő is vidám volt. Semmit nem lehetett észrevenni a korábbi, gúnyos, ijesztő magatartásából. Olyan volt, mint egy átlagos tinilány, ahogy nevetgélt és csacsogott. És amikor néha rám nézett, akkor se láttam nyomát se annak a pszichopata lánynak, aki rámijesztett  a lakásban. Mintha meg se történt volna mindaz. Mintha csak képzeltem volna az egészet. Talán a képzeletem művelte az egészet. Ennyire félteném a fiamat, hogy ilyen meséket talál ki az agyam? Ez lett volna az értelmes magyarázat, mégis annyira élesen élt bennem a jelenet a nappaliban. És a papírfecni, amin az üzenet állt? Az is igazi volt, bár nem tudtam volna megmondani, hol volt éppen a darab papír a rejtélyes üzenettel. És mi a helyzet a tüzes kutyával?

-         Mary?- kérdeztem zavartan – és hogy van Fire?

-         Hogy kicsoda?

-         Fire, a kutyád, mesélte Patrick, hogy így hívják.

-         Ő Fine (Szép/kedves). –mondta mosolyogva Mary

-         Apu, sose mondtam, hogy Fire-nak hívják. Mondta nevetve a fiam

 Kezdek megbolondulni- gondoltam, és köszönés nélkül otthagytam Patricket és Mary-t. Jobban kell féltenem a fiamat magamtól, mint ettől a lánytól, ebben kezdtem biztos lenni. Beültem az autóba és az intézetbe vezettem. Az udvaron leparkoltam, és elindultam az irodámba. Útközben benéztem a társalgóba. Joannie épp egy új ápolóval kacérkodott, épp láttam, hogy belecsíp egyet a fiatal férfi fenekébe.

-         Tudod hol találsz, édes, ha hiányod lenne- mondta  Joannie, és kacsintva továbbállt, miközben rácsapott egyet szegény áldozata hátsójára. A fiú meglepődve állt ott tovább, mintha a lábai gyökeret eresztettek volna. Odasétáltam a lányhoz.

-         Joannie, mint mondtam az ápolók elcsábításáról?

-         De doktor úr, szörnyen hiányzik már egy kis kényeztetés. -  és ezzel lenyúlt az ágyékához, és megsimogatta ott.

-         Joannie, hagyd abba, azonnal!Ez nem illendő!  Teresa nővér, vidd Joannie-t a szobájába, és zárd rá az ajtót!

-         Maga savanyú puhapöcs!- kiáltotta Joannie, miközben elvitték a társalgóból.

És ekkor pillantottam meg Hannah-t, ahogy egy asztal melletti széken ült. Kivételesen nem volt egyedül. Szemben vele egy fekete, kócos hajú, félig kínai fiú, Leo Chin ült. Előttük egy társasjáték volt, amellyel játszottak.

-         Hannah, most te húzol kártyát- mondta a lánynak, aki húzott egy kék lapot- Na, mi áll rajta?-  csönd következett, utána a fiú újra megszólalt.

-         A kedvenc gyümölcsöm a datolya, ezt te is tudod.- válaszolta a fiú.

De vajon mire válaszolt? Kérdés nem volt, hisz Hannah néma. Vajon a fiú találta ki a kérdést. Nem, Leo ilyen tüneteket nem mutatott eddig. A gondolkodása szinte tiszta, nem képzelődik, csak a múltjára emlékszik másképp, mint a valóság. 3 osztálytársát megkínozta gyerekként, de ő állítja, hogy nem tett ilyet. És tudom, hogy nem hazudik, Leo Chin nem emlékszik helyesen a szörnyű eseményre. Viszont azóta mindenre helyesen emlékszik, helyesen észleli a környezetét. Valami nem stimmel.

-        - Leo. Ugye tudod, hogy Hannah nem beszél? Nem tett fel neked semmilyen kérdést- mondtam a fiúnak

-        - Már hogyne beszélne, doktor úr?- nevetett széles vigyorral Leo.- Hogy lehet pszichiáter maga süketen?- kérdezte komiszan

-         - Nem vagyok süket, Leo, Hannah néma.

-         Akkor én miért hallom őt? Bolond lennék?- kérdezte a fiú gúnyosan. – Uram, maga itt a legnagyobb bolond, hát nem látja?

12. fejezet: Patrick, Marie és Fire, a westie

Patrick az ágyában ült, amikor beléptem a kórterembe. Épp az ebédjét fogyasztotta. Mikor meglátott, csillogó kék szemeivel rám nézett, rövid barna haja kócosan keretezte ovális arcát. 15 éves volt, széles vállakkal, és már majdnem olyan magas volt, mint én, de amikor ránéztem, csak egy kisfiút láttam. Egy pisze orrú, pirospozsgás kissrácot, aki úgy mászta meg a fákat, mint egy kismajom. Azt a gyereket láttam, akit-anyja tiltakozása ellenére-kénytelen voltam bevinni az intézetbe, hiszen annyira szeretett volna jönni. Még most is benézett hozzám néha, de sokkal ritkábban, mint kisebb korában, és emiatt a találkozásaink száma is a minimálisra csökkent, hiszen az időm nagy részét az elmegyógyintézetben töltöttem. Gyakran bűntudatom támadt, amiért a betegeimet sokkal többet látom, mint saját gyermekeimet. Hisz még rosszabb volt a helyzet Julie-val, a 13 éves lányommal, aki utálta a munkahelyemet, a közelébe se jött az intézetnek, így őt csak a családi ünnepeken láttam.

Patrick egészségesnek, a felkarjait csúfító gipsztől eltekintve sértetlennek tűnt. -Tehát Marie még nem járt itt, hogy bántsa- gondoltam, és nagy kő esett le a szívemről.

            Miután Marie elment a lakásból, azonnal kocsiba ültem, hogy megnézzem a fiamat. Attól tartottam, hogy a lány beváltja ígéretét, és bántani fogja. Nem gondoltam át, hogy juthatna be ide, vagy hogy egyáltalán mi is lenne az indoka rá, hogy bántsa, csak az járt az eszemben, hogy a kisfiamnak baja eshet. Ez a gondolat megrémisztett. Mindig is tudtam, hogy ez a munka, a sok elmebeteg az életemben, rossz hatással lesz a gyermekeimre, még akkor is, ha alig találkozom velük. A betegeim kiszámíthatatlanok, és az évek során én is egyre inkább azzá váltam. Már nem tudtam, kitől féltsem jobban Patrick-et és Julie-t: a betegeimtől vagy saját magamtól? Arra azonban nem gondolhattam, hogy pont az angyalarcú kis Marie lehet veszélyes rájuk. Viszont ahogy most mosolyogva, életerőtől duzzadva láttam a fiamat, tudtam, hogy túlaggodalmaskodtam az ügyet.

-         Apu, végre, hogy itt vagy!- mondta vidám, mélyülő hangján Patrick. Én is örülök, hogy végre ébren láthatlak! Nagyon megijedtünk ám!

-         Sajnálom – Patrick lesütötte a szemét- Nagyon haragszol?

-         Nem a te hibád volt, nem rád haragszom

-         Thomasra? – kérdezte, és közben mosolygott. Tudta, mennyire utálom anyja új pasiját.

-         Nem- hazudtam- az autósra, aki elütött. Bár nem tartom jó ötletnek ezt a motorozást.

-         Apa, 15 vagyok, elég érett már egy motorhoz, nemsokára már autót is vezethetek.

-         A hangsúly a ’nemsokárán’ van - mondtam mosolyogva- egyébként is, egy autó biztonságosabb, mint egy motor.

-         Végülis mindegy már-sóhajtott Patrick- a motor darabokra tört, és Thomas nem vesz újat.

-         Ajánlom is, hogy ne.- morogtam, de utána nevettem. Jó volt látni egészségesen a fiamat, viccelődni vele. Örültem, hogy ilyen remek  gyerekem van. Csak baja ne essék! Sose bocsátanám meg magamnak-gondoltam.- És mi a helyzet Marie-vel?- kérdeztem

-         Ismered Marie-t?- kérdezte meglepetten.

-         Igen, itt járt, amikor eszméletlen voltál. Azt állította, a barátnőd.- Reméltem, hogy nemet mond.

-         Igen, az - mondta szégyellősen. – nagyon aranyos lány.

-         Értem. Hol találkoztál vele? Nem járhattok egy osztályba, idősebb nálad.

-         Csak egy évvel, de tényleg nem osztálytárs, a parkban találkoztam vele, amikor Bruno-t sétáltattam. Neki is van egy kutyája, egy westie, Fire-nek hívják.

-         Fire, mint tűz? – kérdeztem halálra vált arccal

-         Igen, persze, hogy az. Mi más lenne?- kérdezte nevetve a fiam.- Na mindegy, szóval, egy igazi dögös csaj, pont olyan, amilyet szerettél volna, hogy találjak. Emlékszel, apa? Mindig mondtad, hogy egy szép, dögös lányt szerezzek magamnak. Most sikerült- mondta büszkén, de én nem figyeltem a locsogására. Csak bámultam ki a fejemből.- Apa, figyelsz egyáltalán?

-         Patrick, most figyelj rám.- kezdtem komolyan, és közel hajoltam a fiamhoz- Nem találkozhatsz többet Marie-val. Nem az, akinek mondja magát.

-         Apa, nyugi- mondta vidáman- Nem fogjuk elsietni a dolgokat, ne aggódj!

-         Nem, Patrick, nem erről van szó, ez a lány veszélyes, nagyon veszélyes.

-         Ő csak egy lány…-mondta, de éreztem, hogy kezd megijedni

      -     Egy nagyon veszélyes lány. Hidd el! Fiam, kerüld el őt!- mondtam, ám mikor a fiam válaszolhatott volna, kitárult az ajtó, és a szőke lány lépett be rajta…

11. fejezet: Tűz

Beálltam a zuhanyozóba, és a lehető legmelegebb elviselhető hőfokúra állítottam a vizet. Úgy éreztem, minél forróbb a víz, annál jobban letisztíthatom magam a mocsoktól. Nem igazi piszoktól kellett megszabadulnom, hanem a gondolataim mocskától. Az álom- csak egy álom csupán- de mégis az én gondolataim szüleménye volt, az én borzalmas fantáziám elnyomott része. Nem lett volna szabad ilyesminek még az agyam legelrejtettebb részében is tárolódnia. Ahogy ott álltam a pokol forró vízsugara alatt, egyre jobban felébredtem, a fájdalom, amely az egész testemen átjárt, kezdte elfeledtetni velem az álmomat. Már nem élt bennem olyan élesen a kép a szobáról, a mezítelen lányról, a halottakról, a véremről. Csupán egy rossz emléknek tűnt mindez. Miután tusfürdővel lemostam magam, kiléptem a zuhanyfülkéből, megtörölköztem, felvettem egy fehér alsónadrágot, egy szintén fehér trikót és a papucsomat, kimentem a fürdőszobából, és beléptem a nappaliba, ahol hihetetlen látvány fogadott. Egy szőke lány ült a kanapémon és egy tál müzlit ropogtatott. Mary volt az. Hannah húga. Egyszerű, szűk farmernadrágot, egy fehér blúzt és egy fekete blézert viselt. Idősebbnek nézett ki a koránál, szinte idősebbnek nővérénél is. És Hannah hűvös aurájával ellentétben, ezt a lányt forróság vette körül. Mintha csak otthon lett volna, lábát felrakta az asztalra. Mikor benyitottam, rám mosolygott, lenyelte a falatot, ami a szájában volt, és megszólalt.

-         - Jó reggelt, Mr. Dannon, remélem jól aludt.

-         - Mary? Hogy jutottál be ide?

-         - Egyszerű. Patrick kulcsát használtam. Talán probléma? Elmehetek…

-         - Azt a kulcsot a fiamnak adtam, nem kellett volna elvenned tőle. De ha már itt vagy, nem küldelek el - mondtam, hiszen nem akartam udvariatlan lenni.

-         - Lekötelez, uram.- mondta a lány széles mosollyal. – Egyébként is örömhírrel jöttem. Patrick felébredt, és jól van. Gondoltam, jobb, ha személyesen mondom el, és nem telefonon.

      - Felébredt? És minden rendben van vele? – kérdeztem meglepetten, és a boldogságtól fellelkesülve.

     - Igen, semmi maradandó károsodást nem szerzett. Egyelőre...

   - Ezt hogy érted?- kérdeztem csodálkozva.

Válasz helyett benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy gyufás dobozt. Kinyitotta, kivett egy gyufát, és meggyújtotta.

-         Mit akar ez jelenteni? Azonnal fújd el azt a gyufát!- parancsoltam rá ijedten a lányra. Mary felállt, és közelebb lépett hozzám. Halkan beszélt, szinte suttogott:

-         Tudok a mocskos fantáziájáról, a perverz gondolatairól a nővéremmel kapcsolatban.  Mindenről tudok, undorodom magától És ön is sok mindent tud. Például, hogy a családom rajong a lángokért. Szeretjük, amikor mindent elemésztenek a lángok, és semmi nem marad csak füst és hamu.- ekkor leégett a gyufa, és a láng megégette a lány ujját, de az mintha észre se vette volna.- A fiából is ennyi fog maradni, ha nem vigyáz a kezével és a gondolataival, Richard.- nevetett.

- Mit képzelsz? Ki vagy te? Hogy merészelsz fenyegetni engem?- mondtam felháborodva, és kezemmel a csuklója felé nyúltam. Amikor azonban megfogtam azt, éles fájdalom hasított a kezembe. Mintha tűzbe nyúltam volna. Elkaptam a kezem, fújni kezdtem az ujjaimat, hogy lehűtsem azokat,  és csak ekkor vettem észre, hogy Mary eltűnt. A szobában azonban iszonyú forróságot hagyott maga után. Mikor feleszméltem a csodálkozásból, a fiam jutott eszembe. „Patrick veszélyben van. Miattam, csakis miattam. Ez a lány képes lenne bántan őt, érzem rajta. Mary River, a tüzes folyó, amely mindent és mindenkit elemészt. A lány, akinek igaza van, mocskos vagyok, undorító, és a forró víz se tisztíthat meg.”

10. fejezet: Richard, tégy magadévá!

A szoba négy sarkában egy-egy holttest hevert. Az egyikben rövid barna hajú lány, hasából tőr állt ki, a másikban fej nélküli hulla, a harmadikban őszes férfi, nyakán vágás, amiből még mindig folyt a vér, a negyedik sarokban pedig egy hosszú fekete hajú lány lecsupaszítva feküdt a hátán. A szoba közepén álltam, a cipőmet átáztatta a vér, amely az egész padlót beborította. Óriási terem volt, de a hullákon kívül mást nem láttam, semmilyen bútört, csak egy hatalmas csillárt pislákoló fénnyel, amikor felnéztem a plafonra. Ekkor egy suttogó hangot hallottam. Mintha csak a szél susogása lett volna

-    Richard- mondta a hang

-   Richard tégy magadévá, Richard!- nem, ez nem a szél volt, ez egy női hang.

-   Ki van ott? –kérdeztem ijedten – és körbefordultam.

-  Richard, tudom, hogy te is akarsz engem-, suttogta a női hang - Ne tagadd tovább!

Most már tisztábban hallottam a hang forrását. Az egyik sarok irányából jött. Abból, amelyikben a fekete hajú lány feküdt. Akkor vettem észre, hogy tágra nyílt szemekkel mered rám. Hatalmas, kék szemekkel. Ismertem ezt a szempárt -Ez Hannah- gondoltam- De az nem lehetséges.

-         Richard, tégy magadévá – mondta Hannah mosolyogva, miközben felállt és közelített felém.

-         Hannah, ne, ezt nem…ezt nem szabad, állj meg! – mondtam, de ő mintha meg se hallotta volna, csak jött, jött felém, fehér bőre világított a félhomályban, amely a szobában honolt.

Nem tudtam levenni a szemem hosszú vékony lábairól, karcsú derekáról, és a kis, feszes melleiről, amelyek minden lépésnél megremegtek egy kicsit. Pár pillanat múlva ott volt közvetlen előttem, a szemembe nézett hosszú ideig, és nem pislogott közben. Utána megfogta a kezem, és az egyik mellére helyezte azt. Puha volt és lágy, mégis rendkívül hideg, pont, mint egy halottnak. A másik kezével elkezdte kikapcsolni az övemet, és én éreztem, hogy férfiasságom megkeményedik. Lehúzta a nadrágomat, azután megcsókolt, és percekig nem hagyta abba, közben magához szorított, és én nem löktem el magamtól. Csípőjét fogva húztam közelebb magamhoz, és éreztem ahogy hideg teste hozzám simul. Nem tudtam türtőztetni magam. Amikor azonban abbahagyta a csókolást, és távolabb lépett, körülnézve észrevettem, hogy az addig holtan heverő testek most felálltak, szemeik kipattantak, és felénk közelítettek. Hannah-ra néztem, aki mosolygott, ami szinte már vicsorításra hasonlított.

        -Tudom, hogy élvezted.- mondta, azután hirtelen a mellkasomhoz hajolt, és fogaival kitépett belőle egy darabot.
Rettenetes fájdalom hasított a testembe, éreztem a vért, ahogy a hasamon folyik lefelé. Megérintettem a csordogáló nedvességet, azután minden elsötétedett…

Izzadtan ébredtem fel, mellkasomon Donna, a macskám hegyes karmait éreztem. Hajnali 3-at mutatott az óra, még négy óra alvás várt volna rám, de tudtam, hogy ez már nem fog bekövetkezni, túlságosan felzaklatott az álom. Kibotorkáltam a mosdóba, felkapcsoltam a villanyt, és a tükörbe néztem, miközben a pultot támasztottam, hogy el ne essek. A tükörből egy borostás férfi nézett vissza, szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, homlokán csillogott a verejték. Utána elengedtem a pultot, amelyen vörös kézlenyomat virított. A kezemre néztem, amit vér borított, a saját vérem.