Amikor magamhoz térek a kábulatból meztelenül fekszem a
földön. A szoba sötétbe burkolózott, csak a hold világít be a redőny egyik résén
keresztül, így lűtom a bútorok sziluettjeit. Minden csendes, csak a saját
nehézkes lélegzetemet hallom. Emlékszem, ahogy Hannah Mary parancsára pár
perce, vagy talán pár órája lehúzta a rólam a farmert és az alsónadrágot.
Azután egy hatalmas koppanás, egy erős fájdalom, és minden elsötétedett. Fejbe
vágtak volna? Vajon melyikük, és miért?
Gondolataimat az ajtó nyikorgása szakítja félbe. Egy nő lép
be a szobába. Fekete tűsarkújában kopogva közelít felém. Vörös, testhez simuló
ruha van rajta. Ahogy egyre közelebb ér, észreveszem, hogy a hasa óriásira van
dagadva. Terhes. Már amikor belépett az ajtón, éreztem, hogy ismerem őt,
méghozzá nagyon is jól. Tudom, hogy a feleségemet látom, de valami nem
stimmel. Törékenyebb, vékonyabb alakja van, és amikor elég közel ér, hogy
kivegyem az arcát, látom, hogy nem látszanak azok a kedves nevetőráncai és
szarkalábai. A ruha is furcsán fest Sarah-n. Ilyesmit utoljára akkor hordott, amikor
megismerkedtünk. Ahogy jobban szemügyre veszem, egy emlék fut át az agyamon:
10 évvel ezelőtt egy orvoskonferencián
vettem részt. Sarah is kérte, hogy vigyem magával, annak ellenére, hogy próbáltam rávenni,
6 hónapos terhesen ne jöjjön velem. Persze ő hajthatatlan maradt, mondva, úgy is
közel van a konferencia. Patrickot és a kicsi Julie-t addig Sarah anyjára
bíztuk. Sarah-n egy térdig érő vérvörös estélyi volt, amely gyönyörűen kiadta
méretes pocakját. Mindenki, akivel csak találkoztunk a konferencián,
mosolygott, és a babáról kérdezősködött. Aztán egyszercsak összegörnyedt és
fújtatott, körülöttünk rémült, kétségbeesett arcok. Megindult a szülés. Mentővel
vitték be a kórházba. Hosszú vajúdás után, halva született gyermeket hozott
világra. 2 hétig gyászoltunk, utána soha többet nem beszéltünk róla, de örökre
megkeserítette a házasságunkat az elveszett baba emléke.
Ugyanezt a ruhát látom most magam előtt, és ugyanaz a
gyönyörű nő viseli.
- Sarah- mondom meglepetten- Mi történik? Hogy kerülsz ide?
És a – nem tudom, hogy fejezzem ki magam- a hasad?
Sarah ebben a pillanatban összegörnyed, és rémisztő
hangerővel elkezd kiabálni. Leül a földre, két lábát terpeszben maga elé rakja.
Fújtat és nyögdécsel. Oda akarok hozzá menni ,segíteni, de nem bírok felkelni,
valami erő a földhöz tapaszt. Hosszú percekig nézem, ahogy szenved, utána meghallok
egy kísértetiesen magas sírást. Egy baba, egy kisbaba. És él! Sarah magához
emeli az újszülöttet, és bepólyálja egy számomra addig láthatatlan takaróba. Volt
feleségem combja között rengeteg vért látok, a gyermek is véres, de így is ki
tudom venni, sűrű sötét haját. Ekkor Sarah a gyermekkel a karjában feláll, és
leguggol mellém, hogy láthassam a kicsit.
- Nézd, Richard, nézd! Kislányunk született! Hát nem
tündéri?!- mondja mosolyogva.
- Richard, fogd meg a lányodat!- mondja Sarah vidáman.- Na,
gyerünk!
Nem tehetek mást, elfogadom a gyermeket, és magamhoz
ölelem. A csecsemő jéghideg, még a puha takarón keresztül is érzem. Egyszerre a
baba kék szemei üveggé válnak, egy pillanattal később az egész gyermek átlátszó
szilánkokra hullik szét, kezemben csak a pólya marad. Felnézek Sarah-ra, de már
nincs sehol.
