8. fejezet: Mary

-         És mióta tart köztetek ez a kapcsolat?- kérdeztem, miután elmúlt a sokk hatása.

Próbáltam higgadt maradni. Végtére is, ez csak egy gyerek, egy ártalmatlan lány. Lehet, hogy a nővére szörnyű dolgokat követett el, de ő maga ártatlan volt. Mégis, nem tudtam hinni az ész érveknek. Nem tetszett, hogy a fiam közelében látom.

-        -    Már egy ideje- válaszolt határozottan Mary és megrándította a vállát-, viszont ha nem bánják, szeretnék egy kicsit kettesben maradni a szerelmemmel.

Egymásra néztünk Sarah-val. Láttam a szemén, hogy neki se tetszik a lány, pedig ő nem is tudta, hogy kivel van dolga. Ezután a lány felé fordult:

-         -  Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.- mondta neki.

-         -    Szívem –szólt közbe Thomas, mintha bári köze lett volna az egészhez- A fiatal szerelemnek utat kell engedni, ne légy ilyen szigorú! - 

Sarah egy mélyet sóhajtott, utána újra Mary-hez forult.

-         -   Jól van, kimegyünk pár percre, kettesben maradhattok.

-          Köszönöm Mrs Dannon- felelte a lány, de nem tűnt igazán hálásnak a hangja.

-         -   Tulajdonképpen már nem ezt a nevet használom-, mondta megilletődve a volt feleségem.

-          Drágám, most már kimehetünk- szólt Thomas és Sarah-t vállainál fogva kikísérte a kórteremből. Én is követtem őket.

A folyosón leültünk a fehér műanyag székekre, Thomas Sarah kezét fogta. Nem volt már a feleségem, mégis nagyon fájt, hogy egy másik férfi fogja a kezet, ami egyszer csak engem fogott. Hogy egy másik férfit szeret úgy, ahogy egyszer csak engem szeretett. Tudtam, hogy én rontottam el a házasságunkat, én voltam az oka, hogy egy másik férfit választott helyettem, mégis gyűlöltem Thomas-t. Gyűlöltem a modorát, hogy mindenbe belekotnyeleskedik, a nyájas hangját, azt, hogy a fiamat a saját fiaként kezeli. Gyűlöltem, hogy többet tud adni Sarah-nak és Patrick-nak, mint én valaha is tudtam. A percekig tartó kínos csendet végül Sarah törte meg:

-         És egyébként hogy vagy?- kérdezte.- Mi újság veled?

-         Jól vagyok. Minden rendben.- válaszoltam nem túl meggyőzően.

-         És van…..van már valakid?

-         Nem, nem igazán. Lefoglal a munka, nincs időm nőkre.

-         Értem.- válaszolt Sarah, és mintha megkönnyebbülést vettem volna észre rajta.-Hát örülök, hogy újra találkozunk ennyi év után még ha ilyen rossz helyen is.- mondta mosolyogva, és láttam, ahogy a másik oldalán Thomas utálkozva grimaszol.

Ekkor lassan kinyílt az ajtó, és Mary lépett ki rajta.

-         Örülök, hogy megismertem önöket- nézett végig rajtunk- de most már ideje mennem, viszont látásra- ezzel elsuhant mellettünk, és eltűnt a folyosó végén.

Bementünk a kórterembe. Mivel én álltam legelöl, én vettem észre elsőként a fekete vázát Patrick éjjeliszekrényén. Nem emlékeztem tisztán, hogy előtte is ott láttam volna. Abban viszont biztos voltam, hogy a benne díszelgő kék rózsa csak most került oda. Közelebb léptem, és láttam, hogy egy kis zsinórral egy kis cetli van ráfúzve, és rajta egy írás volt:

Hagyd békén a nővéremet!

7. fejezet: Patrick

Miután leküldtem Hannah-t Miarienne nővérrel, csörgött a telefonom. Felvettem, és egy ismerős hang szólt bele. Sarah, a volt feleségem.

-         Richard, azonnal be kell jönnöd a kórházba! Patrickről van szó…- mondta kétségbeesetten, levegőért kapkodva.

-         Mi történt. Sarah, nyugodj meg, és mondd el, hogy mi történt Patrick-kel!

-         Balesete volt. Leesett a motorjáról.

-         Milyen motor? Te vetted neki?

-         Az, az most mindegy, gyere azonnal a fiadhoz, a Saint Lucas Kórházban vagyunk!- ezzel letette a telefont.

Gyorsan felkaptam a kabátom az akasztóról, futottam a liftig, és onnan ki a kapun. Beszálltam az autómba, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhajtottam a Saint Lucas Kórházhoz. Ott Kiszálltam és a recepcióhoz mentem, ahol egy göndör hajú, testes fekete nő ült.

-         Elnézést. A fiamat keresem, nemrég hozták be. Patrick Dannon.

-         A harmadik emeleten a 352-es szobában fekszik.

-         Köszönöm.

Ezzel felrohantam a lépcsőn, be a 352-es szobába. Ott feküdt csukott szemekkel a fiam. Rövid barna hajú, jóképű fiú volt. Korához képest alacsony és éretlen volt, nekem mégis hihetetlen, hogy abból a pöttöm kisfiúból ilyen nagy 15, majdnem 16 éves fiú lett. Mindenben rám ütött, ami a természetét illeti. Csöndes volt, ritkán járt el szórakozni. A lányok se érdekelték még. Leginkább a könyveit bújta, amik legnagyobb része a pszichológiáról szólt. Pszichiáter akart lenni, ahogy én. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont meg akartam őt védeni attól a sok szörnyű élménytől, ami elkerülhetetlen egy pszichiáter életében. Igen nehéz munka ez a léleknek.

Az ágy melletti széken ült Sarah és mellette Thomas, az új, gazdag, nyálas barátja.

-         -----  Richard, végre, hogy itt vagy!- Sarah a nyakamba ugrott, mintha még mindig a férje volnék. Thomas ezt nem nézte jó szemmel, és ez engem rendkívül szórakozatott. Utána elengedett és folytatta-, Azt mondták, felépül pár hét alatt. Egyelőre eszméletlen, és eltörte a lábát és a karjait- fejezte be, és láttam, hogy csak nemrég hagyta abba a sírást.

Közelebb mentem a fiamhoz, és megsimogattam az arcát. Meg se moccant.

-         Sarah, mi történt pontosan? Milyen motorról bezséltél?

-         Thom…

-         Vettem neki egy motort- szakította félbe a nőt Thomas.- nagyfiú már, és kell, hogy férfias dolgokat csináljon! És egy figyelmetlen vezető elütötte. Nem az ő hibája volt.

-         Még csak 15 éves, jogosítványa sincs, hogy engedhetted ezt, Sarah?

-         Én….nem tudom, olyan ügyesnek tűnt, nem gondoltam, hogy ez lesz.

-         Sarah, én….

-         Felesleges vitatkoznunk. Történt, ami történt, a lényeg most, hogy minél hamarabb felébredjen, és hogy meggyógyuljon. Nem tesz jót, ha itt vitatkoztok előtte.- Mondta hihetetlen higgadtsággal Thomas. Neki könnyű, nem az ő fia.

Hirtelen ajtónyitódást hallottunk, és amikor odanéztünk egy szőke lány állt ott, farmerban és egy bő pulóverben., kezében egy csokor színes virággal. Ismertem ezt a lányt. Bár szőke volt, és fiatalabb, szemei meg barnák, mégis rettenetesen hasonlított a nővérére. Ugyanaz az ijesztő nézés, amit már úgy ismertem. Vajon mit keres itt Hannah húga?- gondoltam magamban

-         Jónapot kívánok! Mary vagyok, Patrick barátnője- mondta, és elmosolyodott.

1. fejezet: Üres emberek/ 1.chapter: Empty people

A hó az udvaron még épphogy csak elkezdett olvadozni, a lelógó jégcsapokból a cseppek, mintha szimfóniába írt hangok lettek volna, ütemre csepegtek a szürke aszfaltra. A nap első sugarai az ablakomra sárgás fényt festettek, ám jól tudtam, a napfény ellenére kint még arcbőrt pirosító hideg van, és ezt bizonyította az udvaron összesen két-három szállingózó lélek. Fakó árnyalatúak voltak mindannyian, ahogy az a hosszú, kemény tél után lenni szokott. Ám ők ennél az általános kopottságnál még üresebbnek tűntek. Nem volt bennük élet, ez még ebből a magasságból is könnyen kivehető volt.

Órák óta figyeltem őket, hiszen ez volt a dolgom. Nem állíthatom, hogy érdekes volt amit láttam, leginkább haláltáncnak tűnt az összes lépésük. Céltalan semmittevés volt az egész napjuk…Az egész életük…

Az íróasztalom bal sarkához húztam a székemet, és így elég közel ülhettem a fél falat elfoglaló ablakomhoz, és így könnyedén megfigyelhettem a kint zajló lassú, érdektelen eseményeket. Órákon keresztül láthattam, ahogy egy hosszú, fekete hajú lány ül a pirosra festett padon. Csak ült, és meg sem mozdult. Szobornak is hihette volna az ember, ha elég távolról nézte. Láthattam még egy kövérkés, kopaszodó férfit, aki csak úgy bóklászott ide-oda az udvaron, mintha ezzel keresné kenyerét. Ezen kívül még egy ember fagyoskodott kint, egy fehér ruhákba bugyolált idősödő asszony, aki láthatólag halálra unta magát. 10 órát ütött a hófehér falamat ékesítő falióra amikor a fehér ruhás asszony odasétált a lányhoz, megfogta a két kezét, és annál fogva húzta maga után. Nem mintha a lány ellenkezett volna, nem, de az asszony csak így tudta rávenni őt, hogy szedje a lábait. Közben az asszony intett a harmadik emeleten, azaz az épp velem szembeni ablakban tevékenykedő kollégájának, hogy menjen le felügyelni a lent kóborló lélekre.

Visszagurultam az asztalom mögé, megigazgattam felálló hajamat és a zakómat a vállaimnál. Tudtam, hogy percek kérdése, hogy Marienne és a lány beérjenek a szobámba. Jól gondoltam. Már hallottam, ahogy kopog Marienne cipője a folyosó kövén, de a lány nesztelen suhanását nem lehetett kivenni. Nyikorgott az ajtó és beléptek.

ENGLISH TRANSLATION

The snow on the yard has just started to melt, the drops from the hanging icicles sounded like sounds in a simphony, as they were dropping onto the grey ground rythmically.The first rays of the Sun painted a yellowish shine on my window, but I knew right that despite the sunshine it was freezing cold outside, and it was proven by the two or three hovering souls on the yard. They all had vague silhouettes, as usual after a long, harsh winter. Only they seemed even more empty. They didn’t have life inside them, I could see that from this distance.

I’d been watching them for hours, because it was my job. I can’t say that what I saw was interesting, their moves mostly seemed like a dance of death. Their whole day was an aimless idleness, just like their whole life…

I pulled my chair to the corner of my desk, so I saw close enough to my window, and this way I could easily observe the slow, boring events happening outside. I could watch it for hours, a long-black-haired girl sitting on a red painted bench. She was sitting motionless. One could think she was a scuplture if watched from far enough. I could also see a chubby, balding man, who was just wandering in the yard. Beside them there was one other person freezing outside, a woman covered by white clothes, who seemed very bored.

My clock on my wall struck 10 o’clock, when the white-dressed woman walked to the girl, held both of her hands, and pulled her by that. The girl let the nurse pull her. Meanwhile the nurse waved to another nurse to go down to supervise the other hovering souls.

I rolled back to my desk, adjusted my hair and my jacket at my shoulders. I know that it was a matter of minutes that Marienne and the girl enter my office. I was right, I already heard, how Marienne’s shoes were knocking on the stoned ground of the corridor, but the girl’s voiceless whoosh was impossible to hear. The door creaked and then walked in.