18. fejezet: A tükör

Amikor megcsörrent a vekker, és lassan kinyitottam az alvástól még nehézkes szemeimet, az egész szobát betöltő fényáradat fogadott. Az ablakon át hatoltak be a fénysugarak. Este elfejtettem behúzni a sötétítőket, így csak egy vékony csipkefüggöny szűrte meg a szobába áramló nyári napfényt. Az óra még csak 7:30-at mutatott, de a július elejei Nap már egy órája felkelt. Felültem és kinyújtóztattam kezeimet. Csontjaim ropogtak a hosszú éjszakai mozdulatlanság után, és megteltek élettel. Felkeltem, és a fény forrása felé sétáltam. Elhúztam a függönyt, és kinyitottam az ablakot. Friss, virágillatú levegő tódult be a szobába és a tüdőmbe. Langyos szellő simogatta az arcom, és a hátam, mikor megfordultam. A fürdőszobába belépve magamat pillantottam meg a tükörben. Közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, ezt az enyhén kopaszodó, élete teljében lévő arcot. Még mindig egy jóképű férfi nézett vissza rám, de már rég nem azokkal az élénk, kíváncsi szemekkel, mint annakidején.

Azután megláttam valamit a hátam mögött. Először csak homályosan látszódott, aztán ahogy hunyorítottam egyre élesebbe rajzolódott ki a körvonala. Egy világoskék alak állt ott, hosszú fekete hajjal, rezzenéstelen arccal meredt rám a tükörből. Embernek tűnt, de valami hiányzott belőle, ami emberivé tette volna. Becsuktam a szemem, abban reménykedve, hogy mikor újra kinyitom, eltűnik. ”Nem lehet itt, nem lehet itt Hannah, ez képtelenség”- gondoltam, és felnyitottam a szemem. Az ijedtségtől minden levegő kiszorult a tüdőmből, képtelen voltam lélegezni. Mialatt csukva volt a szemem, a lány közelebb jött, és már közvetlenül a hátam mögött állt. A vállam fölött láttam a sápadt arcot, és ekkor vettem észre, hogy a tengerkék szemek íriszéből hiányzott a pupilla. Ez volt tehát, ami hibádzott a valódiságában. „Ezt csak képzelem, ezt csak képzelem”- ismételgettem magamban, de a hideg fuvallat a nyakamnál Hannah minden egyes lélegzeténél az ellenkezőjét bizonyította. Ezután éreztem, hogy két kőkemény, jéghideg márványkar a derekamat érinti, körbefonja és szorítja. Egyre csak szorosabban és sorosabban karolt, szörnyű fájdalmakat okozva.

-         Engedj el!- nyöszörögtem

-         Soha – suttogta a lány, és éreztem jéghideg leheletét a hátamon- Az enyém vagy, az enyém maradsz örökre.

-         Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?- kérdeztem, és ekkor sikerült kissé megfordítanom a törzsemet, hogy a saját szememmel is láthassam, amit eddig csak a tükörben. Amikor végre a fejemet is elfordíthattam, és ránézhettem a lányra, nem volt ott semmi. Csak a fehér csempék csillogását, és az ajtót láttam. Hannah eltűnt, a kezei többé nem szorítottak. Hangosan ziháltam, ahogy megint tudtam lélegezni.

Nem mertem visszanézni a tükörre, féltem, hogy újra ott lesz a lány, folytatja a szorításomat, satukezeivel kiszorítja belőlem a szuszt, és itt halok meg a saját fürdőszobámban. Végül mégis belenéztem a tükörbe. Nem állt már ott senki, de az ajtó, amelyet az előbb még biztosan zárva láttam, most nyitva volt. Kirohantam a fürdőszobából, be a nappaliba. A telefonért nyúltam, és remegő kezekkel az intézetet tárcsáztam. Egy női hang szólt bele:

-         Halló! Berton Faith Elmegyógyintézet

-         Halló, Marienne, Dr Dannon vagyok. Hannah bent van, minden rendben vele?- kérdeztem idegesen

Doktor úr, kire gondol?- kezdte értetlenül Marienne nővér.- Nincs Hannah nevű betegünk…

17. fejezet: Jenny

-         Mr. Dannon, jöjjön kérem, megérkezett az új beteg. – közölte Marienne, miután belépett az irodámba.

A fiam még mindig engem ölelt, feje a vállamon nyugodott, és hallottam az egyre halkuló szipogását. Ám mikor a nővér belépett, kénytelen voltam eltolni magamtól. Szembeálltam vele, vállait fogtam és mélyen a szemébe néztem.

-         Patrick, most muszáj mennem. Az lenne a legjobb, ha hazamennél. A rendőrség már valószínűleg nálatok van – reméltem, a fiam tisztában volt vele, hogy ő az elsőszámú gyanúsított, hisz ő volt Mary-vel a fészerben, mikor a tragédia történt.

-         Tudom. És nagyon félek. Mi lesz ha azt hiszik, hogy én gyújtottam fel Mary-t?- kétségbeesetten nézett rám.

-         Nem lesz könnyű menet, de az igazságnak mindig győznie kell. Biztos vagyok benne, hogy belátják, te sose tennél ilyet.

Még utoljára megöleltem, mielőtt elhagyta volna az irodámat. Féltő szülőként néztem utána, ahogy bezáródott mögötte a nagy faajtó. Egy tehetetlen apa voltam csupán, aki még arra se képes, hogy biztonságban tartsa a fiát. Tudtam, hogy bármikor újra megpróbálja majd megölni őt Mary. A lány, aki már halott, de a szelleme veszély Patrick-re nézve. Micsoda sületlenség, és mégse tudtam kiverni a fejemből. Képtelenségnek tűnt minden, ami az utóbbi napokban körülöttem történt, de láttam Mary szellemét, biztos voltam benne, hogy láttam, és nem csak képzelődtem. Gondolataim képtelen folyamát Marienne szakította félbe:

-         Doktor úr, most már tényleg jönnie kellene! Az új betegünk valószínűleg már halálra fagyott odakint, ám addig nem hozhatják be az épületbe, amíg ön nem köszönti.

-         Ki volt az az elvetemült, aki ezt a szabályt hozta?

-         Ön, uram- mondta Marienne lehajtott fejjel.

Levettem a tartóról a fekete szövetkabátomat, és egy mozdulattal felvettem. Kimentünk az irodából, át a folyosón, le a lépcsőn. Eközben Marienne az új paciensünk adatlapját tartotta a kezében, és fel is olvasta nekem azt:

-         Az új betegünk neve Jennifer. Jennifer Blobs. 1990. március 8-án született, 20 éves. Anyja belehalt a szülésbe, az apja ötéves korában elhagyta, így a nagyszülei nevelték. Kiskamasz korában elkezdett lógni az iskolából, és utcagyerekekkel vandálkodott. Gyújtogattak, törtek- zúztak. Alig járt haza, és akkor is ittas volt. Heroin-túladagolás miatt kórházba került, ahol egy párnával megfojtotta a szobatársát. A bíróság mentálisan zavartnak ítélte. – mire a nővér befejezte a felolvasást, már a kapu előtt álltunk, és megláttam az egyik ápoló mellett ácsorgó Jennifert.

A lánynak vállig érő barna haja volt, és bozontos szemöldöke alatt sötét szemeket pillantottam meg. Alacsony termete és vékony, beteges testalkata ellenére cseppet sem tűnt törékenynek. Koszos  kabátját és rongyos, bőszárú nadrágját látva, mindenki tudhatta, hogy egy lecsúszott fiatal lánnyal van dolga. Zavart tekintettel mérte végig az udvart, és ahogy egyre közelebb értem, láttam a megvető pillantást a szemében. Nem tudott nyugodtan állni, egész teste remegett, Egyszercsak rekedtes hangon megszólalt:

-         -- Dokikám, szóval maga szabadított ki a dutyiból. Köszönöm szépen, de nem kellett volna. Tökéletesen meg lettem volna elégedve az életfogytiglan büntetésemmel. De azért bemutatkoznék.- ezzel remegő kezét felémnyújtotta, és a kabát alól kilátszódott az alkarja, amelyet számtalan szúrásnyom, kékeszöld és vörös elszíneződés csúfított. – Jennifer Blobs, hívhat Jennynek

-         Richard Dannon – viszonoztam a kézfogást. – Most bemegyünk az épületbe, gondolom már nagyon fázol.

-         Ugyan már, szörnyű forróság van itt.- mondta. Tudtam, hogy ez is egy elvonási tünet, tehát nem lepődtem meg.

-         Azért bemegyünk, és a nővér megmutatja a szobádat. Marienne, vidd Jenny-t a Hannah melletti szobába, kérlek!

-         Hannah?- kérdezte Jenny.- ez vicces. A gyerekkori barátnőmet is így hívták. Tiszta bolond egy csaj volt. Azt hiszem, felgyújtotta a családját vagy valami ilyesmi. Csak nem ő az?! Milyen poénos lenne!- és nevetett, sárga fogait megvillantva

-         Hannah Rivers?- kérdeztem kétkedve

-         Igen, a kis Hannah Rivers, a gyilkos. A húga hatalmas ribanc lett. Az az egész család furcsa, tele piszkos ügyekkel!

-         Jenny! Ne szidj másokat! Te is borzalmas dolgokat követtél el!- mondtam, ám a fejemben csak a különös egybeesés járt.

-         Én semmit nem követtem el! Csak a nagyanyám találta ki az egészet, hogy megszabadulhasson tőlem! Vén banya!

-         Ezt ne most beszéljük meg, Jenny! Felmész a szobádba, és kipakolsz. Marienne, kérlek most már tényleg vidd fel a kisasszonyt!- adtam ki az utasítást.

Ekkor megláttam, hogy az öreg Rose szaladt felém, kusza, ősz haját a szél lobogtatta. Megállt, kifújta magát, és szavalni kezdett:

Két kislány a szakadó esőben látszik,

Az egyik a fagyos tűzzel játszik,

A másik sátánok kegyeiért imádkozik

Emberek halnak meg kezeik között,

      Démonok szálldosnak fejük fölött