14. fejezet: Az égő ház

Nem látok. Bármerre nézek, csak a füst vesz körül, és távolabb a lángok, amelyek mindent felemésztenek. Egy házban vagyok, kezeimmel kitapintom a bútorokat. Egy fotel karfáját fogom, de nem merem jobban kitapogatni az formáját, hisz érzem a hőt, a forróságot, amely pillanatokon belül bekebelezi a bútordarabot. Mikor volt már, hogy az apa az újságját ebben ülve olvasta, míg a gyerekek a szőnyegen játszottak az építőkockákkal? Hol van már a feleség, aki mindeközben a vacsorát főzte, hogy 3 csemetéje és a férje megtömhesse a hasát a fárasztó nap után? Nincs már itt semmi és senki, csak a lángok, a füst, a forróság, és én. Vagy mégsem vagyok egyedül? Távolról hangokat hallok. Egy gyermek csengő hangját. Éppen egy verset szaval:

-         Égjen a fa, égjen a ház, égjen minden

Az otthonom lángok közt a legszebb nekem.

Próbálom megkeresni a gyermeket, de az érzékszerveim cserbenhagynak, a füleim, a szemeim megtelnek füsttel.

-         Ki van ott? Hol vagy kislány? Nem kellene itt lenned, itt minden elég, és te is hamarosan hamuvá válsz.

-         Szeretem a hamut, a meleget, a tüzet,

Most legalább nem csak dermesztő hideget érzek- érkezett rímekbe szedve a válasz, amit már sokkal közelebbről hallottam.

-         Ki kell mennünk innen, most! Kövess engem, és kijutunk élve.

-         HAHAHA- jött édes hangon a gonosz kacaj- Én már rég halott vagyok, és te is!

Ezzel rohanni kezdtem kifelé a nappaliból, minél messzebbre a furcsa gyermektől, ám az előszobába nem tudtam bejutni a háborgó, narancssárga lángoktól. Visszafordultam, és ahogy a szemem kezdett hozzászokni a füsthöz, láttam, hogy egy zöld ajtó előtt egy fekete hajú kislány áll mozdulatlanul. Körülötte nincsenek lángok, a füst is elkerüli őt. Megfogom a vállainál, hogy bemehessek a zöld ajtón, az egyetlen lehetséges menekülő úton, és akkor érzem, hogy a kicsiny test jéghideg. Meglepettségemben megálltam, mielőtt kinyithattam volna az ajtót. A lány rámnézett nagy kék szemeivel és így szólt:

-         Fázom. Nagyon fázom- és felém nyújtotta egyik kezét, hogy mutassa, velem akar jönni.

Megfogtam hát az apró, sápadt, jéghideg kezet, kinyitottam az ajtót. Bent a kintieknél is óriásibb lángok fogadtak minket, ám nem éreztem már forróságot csak dermesztő hideget. A füst és a hamu is elkerült engem, pont úgy, mint a kislányt. Ahogy mentünk, az egyik sarokban egy a hideg lánynál is apróbb kislány ült és sírt, az anyukáját hívva. Felé indultam volna, de Hannah nem hagyta. Tudtam, ki ez a lány, jól ismertem, miután megláttam, már az elmém tudta a nevét, de csak most ért a felszínre a tudat. Arra mentem tehát, amerre Hannah húzott. És ekkor egy kisfiút láttam a másik sarokban. A gyermek visított fájdalmában A lángok mindkét oldalról bekerítették, és tudtam, hogy hamarosan azok martalékává válik. Próbáltam megmenteni, ám Hannah nem hagyta.

-        -  Hagyd, Ő már a lángoké!- és hagytam, hisz nem volt más választásom.

Továbbmentünk, mellettünk a tűz egyre nagyobb lett, ám nem éreztem többé a forróságot, csak a fagyot, amit a lány árasztott magából. Ezután Hannah felé pillantottam, és észrevettem, hogy nincs már mellettem, nem fogom a kezét. Egyedül vagyok, újra érzem a meleget, és a lángok mindjárt széttépnek….

- Segítség! – kiáltottam, és éreztem, ahogy a szemem kipattan. A szoba sötét volt, és én az ágyon feküdtem.

 Tudtam, hogy újra a tüzes álom kerített hatalmába. Gyakran láttam álmomban ezt a házat, a gyermekeket, és éreztem a forróságot és a hideget. Ennyire azonban még sose tudtam kivenni, hogy ki volt a gyermek, aki átvezetett a szobán. Most viszont már tudtam, hogy az álom, a sok hasonló álom Hannah-ról és a testvéreiről szól. A borzalmas eseményről. És már sejtettem miért gyújtotta fel a házat. Hannah örökké fázik, és csak a lángok melegíthetik fel a szívét.