12. fejezet: Patrick, Marie és Fire, a westie

Patrick az ágyában ült, amikor beléptem a kórterembe. Épp az ebédjét fogyasztotta. Mikor meglátott, csillogó kék szemeivel rám nézett, rövid barna haja kócosan keretezte ovális arcát. 15 éves volt, széles vállakkal, és már majdnem olyan magas volt, mint én, de amikor ránéztem, csak egy kisfiút láttam. Egy pisze orrú, pirospozsgás kissrácot, aki úgy mászta meg a fákat, mint egy kismajom. Azt a gyereket láttam, akit-anyja tiltakozása ellenére-kénytelen voltam bevinni az intézetbe, hiszen annyira szeretett volna jönni. Még most is benézett hozzám néha, de sokkal ritkábban, mint kisebb korában, és emiatt a találkozásaink száma is a minimálisra csökkent, hiszen az időm nagy részét az elmegyógyintézetben töltöttem. Gyakran bűntudatom támadt, amiért a betegeimet sokkal többet látom, mint saját gyermekeimet. Hisz még rosszabb volt a helyzet Julie-val, a 13 éves lányommal, aki utálta a munkahelyemet, a közelébe se jött az intézetnek, így őt csak a családi ünnepeken láttam.

Patrick egészségesnek, a felkarjait csúfító gipsztől eltekintve sértetlennek tűnt. -Tehát Marie még nem járt itt, hogy bántsa- gondoltam, és nagy kő esett le a szívemről.

            Miután Marie elment a lakásból, azonnal kocsiba ültem, hogy megnézzem a fiamat. Attól tartottam, hogy a lány beváltja ígéretét, és bántani fogja. Nem gondoltam át, hogy juthatna be ide, vagy hogy egyáltalán mi is lenne az indoka rá, hogy bántsa, csak az járt az eszemben, hogy a kisfiamnak baja eshet. Ez a gondolat megrémisztett. Mindig is tudtam, hogy ez a munka, a sok elmebeteg az életemben, rossz hatással lesz a gyermekeimre, még akkor is, ha alig találkozom velük. A betegeim kiszámíthatatlanok, és az évek során én is egyre inkább azzá váltam. Már nem tudtam, kitől féltsem jobban Patrick-et és Julie-t: a betegeimtől vagy saját magamtól? Arra azonban nem gondolhattam, hogy pont az angyalarcú kis Marie lehet veszélyes rájuk. Viszont ahogy most mosolyogva, életerőtől duzzadva láttam a fiamat, tudtam, hogy túlaggodalmaskodtam az ügyet.

-         Apu, végre, hogy itt vagy!- mondta vidám, mélyülő hangján Patrick. Én is örülök, hogy végre ébren láthatlak! Nagyon megijedtünk ám!

-         Sajnálom – Patrick lesütötte a szemét- Nagyon haragszol?

-         Nem a te hibád volt, nem rád haragszom

-         Thomasra? – kérdezte, és közben mosolygott. Tudta, mennyire utálom anyja új pasiját.

-         Nem- hazudtam- az autósra, aki elütött. Bár nem tartom jó ötletnek ezt a motorozást.

-         Apa, 15 vagyok, elég érett már egy motorhoz, nemsokára már autót is vezethetek.

-         A hangsúly a ’nemsokárán’ van - mondtam mosolyogva- egyébként is, egy autó biztonságosabb, mint egy motor.

-         Végülis mindegy már-sóhajtott Patrick- a motor darabokra tört, és Thomas nem vesz újat.

-         Ajánlom is, hogy ne.- morogtam, de utána nevettem. Jó volt látni egészségesen a fiamat, viccelődni vele. Örültem, hogy ilyen remek  gyerekem van. Csak baja ne essék! Sose bocsátanám meg magamnak-gondoltam.- És mi a helyzet Marie-vel?- kérdeztem

-         Ismered Marie-t?- kérdezte meglepetten.

-         Igen, itt járt, amikor eszméletlen voltál. Azt állította, a barátnőd.- Reméltem, hogy nemet mond.

-         Igen, az - mondta szégyellősen. – nagyon aranyos lány.

-         Értem. Hol találkoztál vele? Nem járhattok egy osztályba, idősebb nálad.

-         Csak egy évvel, de tényleg nem osztálytárs, a parkban találkoztam vele, amikor Bruno-t sétáltattam. Neki is van egy kutyája, egy westie, Fire-nek hívják.

-         Fire, mint tűz? – kérdeztem halálra vált arccal

-         Igen, persze, hogy az. Mi más lenne?- kérdezte nevetve a fiam.- Na mindegy, szóval, egy igazi dögös csaj, pont olyan, amilyet szerettél volna, hogy találjak. Emlékszel, apa? Mindig mondtad, hogy egy szép, dögös lányt szerezzek magamnak. Most sikerült- mondta büszkén, de én nem figyeltem a locsogására. Csak bámultam ki a fejemből.- Apa, figyelsz egyáltalán?

-         Patrick, most figyelj rám.- kezdtem komolyan, és közel hajoltam a fiamhoz- Nem találkozhatsz többet Marie-val. Nem az, akinek mondja magát.

-         Apa, nyugi- mondta vidáman- Nem fogjuk elsietni a dolgokat, ne aggódj!

-         Nem, Patrick, nem erről van szó, ez a lány veszélyes, nagyon veszélyes.

-         Ő csak egy lány…-mondta, de éreztem, hogy kezd megijedni

      -     Egy nagyon veszélyes lány. Hidd el! Fiam, kerüld el őt!- mondtam, ám mikor a fiam válaszolhatott volna, kitárult az ajtó, és a szőke lány lépett be rajta…