16. fejezet: Kéjenc

Becsuktam a szemem, fejemet erősen megráztam, és a következő pillanatban az íróasztalom előtt találtam magam, szemben velem Hannah ült, zavartan méregetett, miközben én próbáltam visszatérni a valóságba. Nehéz volt, hiszen a kép az alattam fekvő meztelen lányról, és a helyébe lépő vénasszonyról élesen beivódott az agyamba. Még éreztem Hannah puha melleit a mellkasom alatt, hosszú haja simogatását a testemen, hideg ujjai érintését, és emlékeztem a ráncos Rose látványára, ahogy alattam hevert az asztalon. Olyan élethűnek tűnt, ami pár perccel azelőtt történt, éreztem férfiasságom elégedettségét, a bizsergést, mint mindig szeretkezés után. Mégis kezdett elhalványodni az emlék, ahogy egyre jobban próbáltam felidézni a történteket. Álom lett volna? De hát nem is aludtam. Viszont a valóság se lehetett. Az undor, amit akkor éreztem, amikor az öreg hölgyre gondoltam, hányingert keltett bennem. Nem, ez nem lehettem én, ilyet sose tennék, sose feküdnék le egy paciensemmel, főleg nem egy öregasszonnyal, Hannah persze már más kérdés. Nem, ő szintem még gyerek, ilyen eszembe se kéne, hogy jusson. Borzalmasan éreztem magam, legszívesebben elbújtam volna a szekrénybe, és soha többet nem jöttem volna elő. Hannah viszont ott ült velem szemben, mondanom, tennem kellett valamit.

-         Szóval, Hannah, hogy érzed magad?- tettem fel az erőltetett kérdést. Erre ő fogott egy darab papírt, tollat ragadt és körmölni kezdett. Pár pillanat múlva odanyújtotta az írást:

ÉN IS ÉLVEZTEM-, olvastam, és ledöbbenve a lányra néztem, aki kéjes vigyorral az arcán nézett vissza rám. Ekkor újra megráztam a fejem, hisz nem akartam hinni a szememnek. És mikor megint ránéztem a papírra, egy egyszerű OK fogadott, ahogy mindig, amikor ezt a kérdést feltettem. Lesápadtam, nem tudtam, mi történik velem.

Amikor azonban újra szólhattam volna, a fiam rémült arccal, és koszos, könnyes arccal rontott be az irodába, mellette az egyik nővér, akinek láthatólag nem sikerült lenyugtatni őt. Felálltam a székemből.

-    Apu, azonnal gyere, Mary- kifújta magát, és ekkor láttam, hogy amit az előbb kosznak véltem, az igazából korom volt.- felgyújtotta a fészert!- mondta, és sírni kezdett.- Apu, ő is bent volt, semmit nem tehettem- közelebb lépett, és hozzám bújt, éreztem, hogy már nem is akarja visszatartani a megállíthatatlan könnyeit

-         Marienne, azonnal vidd ki Hannah-t – utasítottam, hisz a lány húgáról volt szó. Nem akartam, hogy hallja.

Amikor azonban a nővér megfogta a lány karját, hogy kivigye a szobából, az rángatni kezdte a szorító kezet.

-         Nem megyek sehova, a húgom meghalt, ti tettétek, tudom, hogy ti tettétek!- kiáltotta, és én elképedve néztem. Megszólalt, valóban megszólalt! Csoda történt

-         Hannah- kezdtem értetlenül - te újra beszélsz.

-         Apu – szolt közbe a fiam fejét felemelve a vállamról, szemei még mindig könnyesen-, mi van veled? Semmit nem mondott. Ő néma.

-         Az előbb megszólalt- feleltem, ám amikor újra körbenéztem az irodában, már csak mi ketten maradtunk ott. Fiam zavart pillantását látva folytattam legyintve- nem érdekes, biztos csak rosszul hallottam.. De miért ilyen kormos az arcod? A tűzoltók engedték, hogy bemenj? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

-         Nem. –lehajtotta a fejét - Én is bent voltam, mikor megtette. Azt mondta jó buli lesz…. Nem tudom, miért tenne, olyan aranyos lány volt, nem akarhatta, hogy én is bent égjek. Meg kellett volna állítanom. Ehelyett elfutottam.

-         Patrick- kezdtem, és átöleltem a fiamat- a lényeg, hogy te jól vagy. Nem tehettél semmit.

Az a nőszemély valóban megtette. Fel akarta gyújtani a fiamat. De honnan tudhatta vajon, hogy mi történt Hannah és köztem. Hisz mindaz csak a képzeletemben történt.

Ekkor az ajtónál női alakot pillantottam meg. Halvány volt, szinte átlátszó. Hosszú haja inkább tűnt fehérnek, mint szőkének, de még így is felismertem Mary-t. Hallhatatlan lépésekkel közelebb jött, és a fülemhez hajolt Szavai, mint lángcsóvák lövelltek ki a szájából, égették a fülemet:

- Ne félj, betartom a szavam, legközelebb a fiad is velem együtt ég el. – suttogta, és hosszú ujjával a sliccemre mutatott- én a helyedben felhúznám azt, kéjenc!- és ezzel eltűnt

15. fejezet: Táncoljunk!

Szép, napsütéses nap volt, az ablakokon át beszűrődő fény megvilágította az egész társalgót. A teremben halk zene szólt, a betegek asztaloknál ültek, játszottak, beszélgettek, vagy csak néztek ki a fejükből. Az öreg Rose a magnó mellett táncolt, de láthatólag senki se figyelt rá. Az idős hölgy boldog foghíjas mosolyra húzta a száját , miközben esetlen mozdulatokat tett. Mikor meglátott engem, megszólalt:

-         Hé, Doki, ropjon velem egyet!- mondta, és rámkacsintott.

-         Kedves tőled, Rose, de nem vagyok valami jó táncos

-         Ugyan már- legyintett- egy ilyen vén rókának, mint én, egy ilyen fess emberrel táncolni, mint ön, megtisztelő lenne. Na, ne legyen ilyen szégyellős, jöjjön, rázzon velem!

Ekkor odalépett hozzám, megfogta a kezem és odarángatott az ideiglenes táncparkettre. Először nem akartam menni, de végül megsajnáltam szegény vénasszonyt, és beadtam a derekam. Megfogta a kezeimet, és mozdulataival táncra ösztökélt. Próbáltam a lábaimmal valami tánchoz hasonló lépéseket tettetni. A körülöttünk lévő tapsvihar és éljenzés biztosított róla, hogy annyira nem lehetek rossz, ám abban nem kételkedtem, hogy nevetséges látványt nyújthattunk. Ez viszont nem számított, hisz ez egy elmegyógyintézet volt, a közönségünk csupa mentálisan zavart emberből állt. Egy kívülálló számára ez a hely egy borzalmas, félelmetes, szomorú hely, ám ahogy ott táncoltam, körülvéve az ünneplő társasággal, boldog és felszabadult érzés árasztott el.

 Mindaddig, amíg meg nem láttam a fekete hajú lányt. Mintha hirtelen egy fagyos fuvallat lengte be volna a termet.  Hannah egy asztal mellett állt, és véletlenül se nézett volna ránk, pedig rajta kívül szinte mindenki élvezte a szerény előadásunkat. Ő viszont csak unottan támasztotta a falat. Világoskék, lenge hálóingjét a napfény megvilágította, és sötét haja ellenére egy angyalt véltem felfedezni a megjelenésében. Szemeivel a padlót fürkészte, és szinte fájt, hogy nem élvezhettem kék szemei érintését magamon. Kínzásnak tűnt a távolság kettőnk közt, az, hogy nem érezhetem azt a különleges, jeges illatot, amit magából áraszt. Ahogy ott állt, karcsú alakja kirajzolódott a vékony ruha alatt, kulcscsontjai tökéletes kiszögelései gyönyörű látványt mutattak. És hosszú fekete haja tette tökéletessé a képet, ahogy az a melleit félig eltakarva a hasa közepét súrolta az aljával. Meg akartam érinteni a keskeny derekat, magamhoz ölelni az édes, hideg testet.

Fiatal férfi hangja zökkentett ki a gondolataimból:

-         Doktor úr, magát meg mi lelte?- kérdezte Leo Chin vigyorogva, ahogy közönségünk első sorában állt Lisával kéz a kézben. Ha nem lettem volna épp kábult a fekete szépségtől, megdorgálom őket az intézetben tiltott testi kontaktusért.

Ekkor vettem észre, hogy percek óta mereven állok és bámulom Hannah-t, észre se vettem, hogy minden szempár rám szegeződött. Rendkívül kellemetlenül éreztem magam, hogy a pácienseim előtt így kifordultam önmagamból. Ilyesminek nem szabadna előfordulnia egy főorvosnál, magabiztosnak, kiegyensúlyozottnak kellett hatnom. De nem ment, ha ő is a közelemben volt. Egész egyszerűen megszűnt a külvilág, ha Hannah a közelemben volt. Csak őt akartam, őt, a haját, a fehér nyakát, a melleit…..de tudtam, hogy ezt a pajzán gondolatot ki kellett vernem a fejemből minél gyorsabban.

-         Semmi- kezdtem zavartan- csak észrevettem, hogy az egyik kedves hölgy nem csatlakozott a mulatságunkhoz, helyette az asztalokat rongálja – hazudtam, hisz kellett valami indok, hogy az irodámba hívhassam.- Teresa nővér, kérlek, hozd fel az irodámba Hannah-t húsz perc múlva. Rose, köszönöm a táncot, nagyon élveztem.- mondtam, mire Rose kivillantotta mind a 2 megmaradt fogát, miközben mosolygott- most viszont el kell intéznem valamit. Mindenki élvezze a megmaradt szabadidejét a vacsoráig!- és nagy léptekkel elhagytam a termet…

Húsz perc múlva kopogtatást hallottam, és Teresa nyitott be, Hannah-val az oldalán. A nővér szó nélkül távozott, Hannah pedig megállt az ajtóban. Tudtam, hogy nem kellett volna felhívatnom, hisz így kettesben maradtunk, kettesben ezzel a gyönyörűen félelmetes lánnyal. De nem tudtam megállni, túl

erős volt a vágy, hogy vele lehessek.

- Kérlek, foglalj helyet!- mondtam komolyan. Hannah közelebb jött, ám a szék helyett az asztalra ült, és elkezdte felhúzni a combjáig a hosszú hálóinget. Nem lett volna szabad hagynom, de a világos, tökéletes lábak látványa megigézett. Lerúgta a papucsát, és elfeküdt az asztalon. Felemelte a kezét, és ujjával magához intett. Nem tudtam ellenállni, közelebb mentem, és végigsimítottam a testén. Éreztem a domborulatokat az ujjaim alatt, és már tudtam, hogy meg fog történni. Megcsókoltam a nyakát, utána az ajkait kezdtem ízlelgetni. Ő egyre feljebb húzta a ruháját, és én is segítettem neki. És végül lekerült a hálóing, és én úgy éreztem, a mennyekben járok. Magamévá akartam tenni, és ebben senki nem állíthatott meg. Felmásztam az asztalra, négykézláb helyezkedtem, letoltam a nadrágomat, és megtettem. Azt, amit sose lett volna szabad….

 Amikor végeztem, kielégülve néztem le a lányra. Ám a gyönyörű fiatal szépség helyett egy aszott vénasszony feküdt alattam. Rose vigyorgott, és láttam a 2 fogat.

13. rész: Uram, maga itt a legnagyobb bolond

-         Jó napot, Mr Dannon, szia Patrick- köszöntött minket Mary mosolyogva. Csak egy lány… egy kislány, egy aranyos, szőke kislány- győzködtem magam.

És tényleg, Mary olyan volt, mint bármely 16 éves kamaszlány. Közelebb lépett fiam ágyához, és megsimogatta a kezét.

-         Hogy vagy, édesem?- kérdezte aggódva, közben megfogta a fiú kezét.- Még mindig fájnak a karjaid?

-         Áh, semmiség, rendben leszek- válaszolta a fiam vidáman. – És veled mi a helyzet? Hogy sikerült a matek dolgozatod?

-         Ahogy szokott. Rosszul. Képzeld, Miss. Peterson meg fogja buktatni a Charles ikereket. Emlékszel, meséltem már róluk….

És hallgattam a két fiatal társalgását. A tipikus tinédzser- életük lényeges témáit beszélték meg: iskola, barátok, ellenségek, bulik. Semmi különös nem hangzott el. A fiamon látszott, hogy boldog, végre talált magának egy barátnőt. És Mary, nos ő is vidám volt. Semmit nem lehetett észrevenni a korábbi, gúnyos, ijesztő magatartásából. Olyan volt, mint egy átlagos tinilány, ahogy nevetgélt és csacsogott. És amikor néha rám nézett, akkor se láttam nyomát se annak a pszichopata lánynak, aki rámijesztett  a lakásban. Mintha meg se történt volna mindaz. Mintha csak képzeltem volna az egészet. Talán a képzeletem művelte az egészet. Ennyire félteném a fiamat, hogy ilyen meséket talál ki az agyam? Ez lett volna az értelmes magyarázat, mégis annyira élesen élt bennem a jelenet a nappaliban. És a papírfecni, amin az üzenet állt? Az is igazi volt, bár nem tudtam volna megmondani, hol volt éppen a darab papír a rejtélyes üzenettel. És mi a helyzet a tüzes kutyával?

-         Mary?- kérdeztem zavartan – és hogy van Fire?

-         Hogy kicsoda?

-         Fire, a kutyád, mesélte Patrick, hogy így hívják.

-         Ő Fine (Szép/kedves). –mondta mosolyogva Mary

-         Apu, sose mondtam, hogy Fire-nak hívják. Mondta nevetve a fiam

 Kezdek megbolondulni- gondoltam, és köszönés nélkül otthagytam Patricket és Mary-t. Jobban kell féltenem a fiamat magamtól, mint ettől a lánytól, ebben kezdtem biztos lenni. Beültem az autóba és az intézetbe vezettem. Az udvaron leparkoltam, és elindultam az irodámba. Útközben benéztem a társalgóba. Joannie épp egy új ápolóval kacérkodott, épp láttam, hogy belecsíp egyet a fiatal férfi fenekébe.

-         Tudod hol találsz, édes, ha hiányod lenne- mondta  Joannie, és kacsintva továbbállt, miközben rácsapott egyet szegény áldozata hátsójára. A fiú meglepődve állt ott tovább, mintha a lábai gyökeret eresztettek volna. Odasétáltam a lányhoz.

-         Joannie, mint mondtam az ápolók elcsábításáról?

-         De doktor úr, szörnyen hiányzik már egy kis kényeztetés. -  és ezzel lenyúlt az ágyékához, és megsimogatta ott.

-         Joannie, hagyd abba, azonnal!Ez nem illendő!  Teresa nővér, vidd Joannie-t a szobájába, és zárd rá az ajtót!

-         Maga savanyú puhapöcs!- kiáltotta Joannie, miközben elvitték a társalgóból.

És ekkor pillantottam meg Hannah-t, ahogy egy asztal melletti széken ült. Kivételesen nem volt egyedül. Szemben vele egy fekete, kócos hajú, félig kínai fiú, Leo Chin ült. Előttük egy társasjáték volt, amellyel játszottak.

-         Hannah, most te húzol kártyát- mondta a lánynak, aki húzott egy kék lapot- Na, mi áll rajta?-  csönd következett, utána a fiú újra megszólalt.

-         A kedvenc gyümölcsöm a datolya, ezt te is tudod.- válaszolta a fiú.

De vajon mire válaszolt? Kérdés nem volt, hisz Hannah néma. Vajon a fiú találta ki a kérdést. Nem, Leo ilyen tüneteket nem mutatott eddig. A gondolkodása szinte tiszta, nem képzelődik, csak a múltjára emlékszik másképp, mint a valóság. 3 osztálytársát megkínozta gyerekként, de ő állítja, hogy nem tett ilyet. És tudom, hogy nem hazudik, Leo Chin nem emlékszik helyesen a szörnyű eseményre. Viszont azóta mindenre helyesen emlékszik, helyesen észleli a környezetét. Valami nem stimmel.

-        - Leo. Ugye tudod, hogy Hannah nem beszél? Nem tett fel neked semmilyen kérdést- mondtam a fiúnak

-        - Már hogyne beszélne, doktor úr?- nevetett széles vigyorral Leo.- Hogy lehet pszichiáter maga süketen?- kérdezte komiszan

-         - Nem vagyok süket, Leo, Hannah néma.

-         Akkor én miért hallom őt? Bolond lennék?- kérdezte a fiú gúnyosan. – Uram, maga itt a legnagyobb bolond, hát nem látja?

12. fejezet: Patrick, Marie és Fire, a westie

Patrick az ágyában ült, amikor beléptem a kórterembe. Épp az ebédjét fogyasztotta. Mikor meglátott, csillogó kék szemeivel rám nézett, rövid barna haja kócosan keretezte ovális arcát. 15 éves volt, széles vállakkal, és már majdnem olyan magas volt, mint én, de amikor ránéztem, csak egy kisfiút láttam. Egy pisze orrú, pirospozsgás kissrácot, aki úgy mászta meg a fákat, mint egy kismajom. Azt a gyereket láttam, akit-anyja tiltakozása ellenére-kénytelen voltam bevinni az intézetbe, hiszen annyira szeretett volna jönni. Még most is benézett hozzám néha, de sokkal ritkábban, mint kisebb korában, és emiatt a találkozásaink száma is a minimálisra csökkent, hiszen az időm nagy részét az elmegyógyintézetben töltöttem. Gyakran bűntudatom támadt, amiért a betegeimet sokkal többet látom, mint saját gyermekeimet. Hisz még rosszabb volt a helyzet Julie-val, a 13 éves lányommal, aki utálta a munkahelyemet, a közelébe se jött az intézetnek, így őt csak a családi ünnepeken láttam.

Patrick egészségesnek, a felkarjait csúfító gipsztől eltekintve sértetlennek tűnt. -Tehát Marie még nem járt itt, hogy bántsa- gondoltam, és nagy kő esett le a szívemről.

            Miután Marie elment a lakásból, azonnal kocsiba ültem, hogy megnézzem a fiamat. Attól tartottam, hogy a lány beváltja ígéretét, és bántani fogja. Nem gondoltam át, hogy juthatna be ide, vagy hogy egyáltalán mi is lenne az indoka rá, hogy bántsa, csak az járt az eszemben, hogy a kisfiamnak baja eshet. Ez a gondolat megrémisztett. Mindig is tudtam, hogy ez a munka, a sok elmebeteg az életemben, rossz hatással lesz a gyermekeimre, még akkor is, ha alig találkozom velük. A betegeim kiszámíthatatlanok, és az évek során én is egyre inkább azzá váltam. Már nem tudtam, kitől féltsem jobban Patrick-et és Julie-t: a betegeimtől vagy saját magamtól? Arra azonban nem gondolhattam, hogy pont az angyalarcú kis Marie lehet veszélyes rájuk. Viszont ahogy most mosolyogva, életerőtől duzzadva láttam a fiamat, tudtam, hogy túlaggodalmaskodtam az ügyet.

-         Apu, végre, hogy itt vagy!- mondta vidám, mélyülő hangján Patrick. Én is örülök, hogy végre ébren láthatlak! Nagyon megijedtünk ám!

-         Sajnálom – Patrick lesütötte a szemét- Nagyon haragszol?

-         Nem a te hibád volt, nem rád haragszom

-         Thomasra? – kérdezte, és közben mosolygott. Tudta, mennyire utálom anyja új pasiját.

-         Nem- hazudtam- az autósra, aki elütött. Bár nem tartom jó ötletnek ezt a motorozást.

-         Apa, 15 vagyok, elég érett már egy motorhoz, nemsokára már autót is vezethetek.

-         A hangsúly a ’nemsokárán’ van - mondtam mosolyogva- egyébként is, egy autó biztonságosabb, mint egy motor.

-         Végülis mindegy már-sóhajtott Patrick- a motor darabokra tört, és Thomas nem vesz újat.

-         Ajánlom is, hogy ne.- morogtam, de utána nevettem. Jó volt látni egészségesen a fiamat, viccelődni vele. Örültem, hogy ilyen remek  gyerekem van. Csak baja ne essék! Sose bocsátanám meg magamnak-gondoltam.- És mi a helyzet Marie-vel?- kérdeztem

-         Ismered Marie-t?- kérdezte meglepetten.

-         Igen, itt járt, amikor eszméletlen voltál. Azt állította, a barátnőd.- Reméltem, hogy nemet mond.

-         Igen, az - mondta szégyellősen. – nagyon aranyos lány.

-         Értem. Hol találkoztál vele? Nem járhattok egy osztályba, idősebb nálad.

-         Csak egy évvel, de tényleg nem osztálytárs, a parkban találkoztam vele, amikor Bruno-t sétáltattam. Neki is van egy kutyája, egy westie, Fire-nek hívják.

-         Fire, mint tűz? – kérdeztem halálra vált arccal

-         Igen, persze, hogy az. Mi más lenne?- kérdezte nevetve a fiam.- Na mindegy, szóval, egy igazi dögös csaj, pont olyan, amilyet szerettél volna, hogy találjak. Emlékszel, apa? Mindig mondtad, hogy egy szép, dögös lányt szerezzek magamnak. Most sikerült- mondta büszkén, de én nem figyeltem a locsogására. Csak bámultam ki a fejemből.- Apa, figyelsz egyáltalán?

-         Patrick, most figyelj rám.- kezdtem komolyan, és közel hajoltam a fiamhoz- Nem találkozhatsz többet Marie-val. Nem az, akinek mondja magát.

-         Apa, nyugi- mondta vidáman- Nem fogjuk elsietni a dolgokat, ne aggódj!

-         Nem, Patrick, nem erről van szó, ez a lány veszélyes, nagyon veszélyes.

-         Ő csak egy lány…-mondta, de éreztem, hogy kezd megijedni

      -     Egy nagyon veszélyes lány. Hidd el! Fiam, kerüld el őt!- mondtam, ám mikor a fiam válaszolhatott volna, kitárult az ajtó, és a szőke lány lépett be rajta…

11. fejezet: Tűz

Beálltam a zuhanyozóba, és a lehető legmelegebb elviselhető hőfokúra állítottam a vizet. Úgy éreztem, minél forróbb a víz, annál jobban letisztíthatom magam a mocsoktól. Nem igazi piszoktól kellett megszabadulnom, hanem a gondolataim mocskától. Az álom- csak egy álom csupán- de mégis az én gondolataim szüleménye volt, az én borzalmas fantáziám elnyomott része. Nem lett volna szabad ilyesminek még az agyam legelrejtettebb részében is tárolódnia. Ahogy ott álltam a pokol forró vízsugara alatt, egyre jobban felébredtem, a fájdalom, amely az egész testemen átjárt, kezdte elfeledtetni velem az álmomat. Már nem élt bennem olyan élesen a kép a szobáról, a mezítelen lányról, a halottakról, a véremről. Csupán egy rossz emléknek tűnt mindez. Miután tusfürdővel lemostam magam, kiléptem a zuhanyfülkéből, megtörölköztem, felvettem egy fehér alsónadrágot, egy szintén fehér trikót és a papucsomat, kimentem a fürdőszobából, és beléptem a nappaliba, ahol hihetetlen látvány fogadott. Egy szőke lány ült a kanapémon és egy tál müzlit ropogtatott. Mary volt az. Hannah húga. Egyszerű, szűk farmernadrágot, egy fehér blúzt és egy fekete blézert viselt. Idősebbnek nézett ki a koránál, szinte idősebbnek nővérénél is. És Hannah hűvös aurájával ellentétben, ezt a lányt forróság vette körül. Mintha csak otthon lett volna, lábát felrakta az asztalra. Mikor benyitottam, rám mosolygott, lenyelte a falatot, ami a szájában volt, és megszólalt.

-         - Jó reggelt, Mr. Dannon, remélem jól aludt.

-         - Mary? Hogy jutottál be ide?

-         - Egyszerű. Patrick kulcsát használtam. Talán probléma? Elmehetek…

-         - Azt a kulcsot a fiamnak adtam, nem kellett volna elvenned tőle. De ha már itt vagy, nem küldelek el - mondtam, hiszen nem akartam udvariatlan lenni.

-         - Lekötelez, uram.- mondta a lány széles mosollyal. – Egyébként is örömhírrel jöttem. Patrick felébredt, és jól van. Gondoltam, jobb, ha személyesen mondom el, és nem telefonon.

      - Felébredt? És minden rendben van vele? – kérdeztem meglepetten, és a boldogságtól fellelkesülve.

     - Igen, semmi maradandó károsodást nem szerzett. Egyelőre...

   - Ezt hogy érted?- kérdeztem csodálkozva.

Válasz helyett benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy gyufás dobozt. Kinyitotta, kivett egy gyufát, és meggyújtotta.

-         Mit akar ez jelenteni? Azonnal fújd el azt a gyufát!- parancsoltam rá ijedten a lányra. Mary felállt, és közelebb lépett hozzám. Halkan beszélt, szinte suttogott:

-         Tudok a mocskos fantáziájáról, a perverz gondolatairól a nővéremmel kapcsolatban.  Mindenről tudok, undorodom magától És ön is sok mindent tud. Például, hogy a családom rajong a lángokért. Szeretjük, amikor mindent elemésztenek a lángok, és semmi nem marad csak füst és hamu.- ekkor leégett a gyufa, és a láng megégette a lány ujját, de az mintha észre se vette volna.- A fiából is ennyi fog maradni, ha nem vigyáz a kezével és a gondolataival, Richard.- nevetett.

- Mit képzelsz? Ki vagy te? Hogy merészelsz fenyegetni engem?- mondtam felháborodva, és kezemmel a csuklója felé nyúltam. Amikor azonban megfogtam azt, éles fájdalom hasított a kezembe. Mintha tűzbe nyúltam volna. Elkaptam a kezem, fújni kezdtem az ujjaimat, hogy lehűtsem azokat,  és csak ekkor vettem észre, hogy Mary eltűnt. A szobában azonban iszonyú forróságot hagyott maga után. Mikor feleszméltem a csodálkozásból, a fiam jutott eszembe. „Patrick veszélyben van. Miattam, csakis miattam. Ez a lány képes lenne bántan őt, érzem rajta. Mary River, a tüzes folyó, amely mindent és mindenkit elemészt. A lány, akinek igaza van, mocskos vagyok, undorító, és a forró víz se tisztíthat meg.”

8. fejezet: Mary

-         És mióta tart köztetek ez a kapcsolat?- kérdeztem, miután elmúlt a sokk hatása.

Próbáltam higgadt maradni. Végtére is, ez csak egy gyerek, egy ártalmatlan lány. Lehet, hogy a nővére szörnyű dolgokat követett el, de ő maga ártatlan volt. Mégis, nem tudtam hinni az ész érveknek. Nem tetszett, hogy a fiam közelében látom.

-        -    Már egy ideje- válaszolt határozottan Mary és megrándította a vállát-, viszont ha nem bánják, szeretnék egy kicsit kettesben maradni a szerelmemmel.

Egymásra néztünk Sarah-val. Láttam a szemén, hogy neki se tetszik a lány, pedig ő nem is tudta, hogy kivel van dolga. Ezután a lány felé fordult:

-         -  Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.- mondta neki.

-         -    Szívem –szólt közbe Thomas, mintha bári köze lett volna az egészhez- A fiatal szerelemnek utat kell engedni, ne légy ilyen szigorú! - 

Sarah egy mélyet sóhajtott, utána újra Mary-hez forult.

-         -   Jól van, kimegyünk pár percre, kettesben maradhattok.

-          Köszönöm Mrs Dannon- felelte a lány, de nem tűnt igazán hálásnak a hangja.

-         -   Tulajdonképpen már nem ezt a nevet használom-, mondta megilletődve a volt feleségem.

-          Drágám, most már kimehetünk- szólt Thomas és Sarah-t vállainál fogva kikísérte a kórteremből. Én is követtem őket.

A folyosón leültünk a fehér műanyag székekre, Thomas Sarah kezét fogta. Nem volt már a feleségem, mégis nagyon fájt, hogy egy másik férfi fogja a kezet, ami egyszer csak engem fogott. Hogy egy másik férfit szeret úgy, ahogy egyszer csak engem szeretett. Tudtam, hogy én rontottam el a házasságunkat, én voltam az oka, hogy egy másik férfit választott helyettem, mégis gyűlöltem Thomas-t. Gyűlöltem a modorát, hogy mindenbe belekotnyeleskedik, a nyájas hangját, azt, hogy a fiamat a saját fiaként kezeli. Gyűlöltem, hogy többet tud adni Sarah-nak és Patrick-nak, mint én valaha is tudtam. A percekig tartó kínos csendet végül Sarah törte meg:

-         És egyébként hogy vagy?- kérdezte.- Mi újság veled?

-         Jól vagyok. Minden rendben.- válaszoltam nem túl meggyőzően.

-         És van…..van már valakid?

-         Nem, nem igazán. Lefoglal a munka, nincs időm nőkre.

-         Értem.- válaszolt Sarah, és mintha megkönnyebbülést vettem volna észre rajta.-Hát örülök, hogy újra találkozunk ennyi év után még ha ilyen rossz helyen is.- mondta mosolyogva, és láttam, ahogy a másik oldalán Thomas utálkozva grimaszol.

Ekkor lassan kinyílt az ajtó, és Mary lépett ki rajta.

-         Örülök, hogy megismertem önöket- nézett végig rajtunk- de most már ideje mennem, viszont látásra- ezzel elsuhant mellettünk, és eltűnt a folyosó végén.

Bementünk a kórterembe. Mivel én álltam legelöl, én vettem észre elsőként a fekete vázát Patrick éjjeliszekrényén. Nem emlékeztem tisztán, hogy előtte is ott láttam volna. Abban viszont biztos voltam, hogy a benne díszelgő kék rózsa csak most került oda. Közelebb léptem, és láttam, hogy egy kis zsinórral egy kis cetli van ráfúzve, és rajta egy írás volt:

Hagyd békén a nővéremet!

7. fejezet: Patrick

Miután leküldtem Hannah-t Miarienne nővérrel, csörgött a telefonom. Felvettem, és egy ismerős hang szólt bele. Sarah, a volt feleségem.

-         Richard, azonnal be kell jönnöd a kórházba! Patrickről van szó…- mondta kétségbeesetten, levegőért kapkodva.

-         Mi történt. Sarah, nyugodj meg, és mondd el, hogy mi történt Patrick-kel!

-         Balesete volt. Leesett a motorjáról.

-         Milyen motor? Te vetted neki?

-         Az, az most mindegy, gyere azonnal a fiadhoz, a Saint Lucas Kórházban vagyunk!- ezzel letette a telefont.

Gyorsan felkaptam a kabátom az akasztóról, futottam a liftig, és onnan ki a kapun. Beszálltam az autómba, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhajtottam a Saint Lucas Kórházhoz. Ott Kiszálltam és a recepcióhoz mentem, ahol egy göndör hajú, testes fekete nő ült.

-         Elnézést. A fiamat keresem, nemrég hozták be. Patrick Dannon.

-         A harmadik emeleten a 352-es szobában fekszik.

-         Köszönöm.

Ezzel felrohantam a lépcsőn, be a 352-es szobába. Ott feküdt csukott szemekkel a fiam. Rövid barna hajú, jóképű fiú volt. Korához képest alacsony és éretlen volt, nekem mégis hihetetlen, hogy abból a pöttöm kisfiúból ilyen nagy 15, majdnem 16 éves fiú lett. Mindenben rám ütött, ami a természetét illeti. Csöndes volt, ritkán járt el szórakozni. A lányok se érdekelték még. Leginkább a könyveit bújta, amik legnagyobb része a pszichológiáról szólt. Pszichiáter akart lenni, ahogy én. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont meg akartam őt védeni attól a sok szörnyű élménytől, ami elkerülhetetlen egy pszichiáter életében. Igen nehéz munka ez a léleknek.

Az ágy melletti széken ült Sarah és mellette Thomas, az új, gazdag, nyálas barátja.

-         -----  Richard, végre, hogy itt vagy!- Sarah a nyakamba ugrott, mintha még mindig a férje volnék. Thomas ezt nem nézte jó szemmel, és ez engem rendkívül szórakozatott. Utána elengedett és folytatta-, Azt mondták, felépül pár hét alatt. Egyelőre eszméletlen, és eltörte a lábát és a karjait- fejezte be, és láttam, hogy csak nemrég hagyta abba a sírást.

Közelebb mentem a fiamhoz, és megsimogattam az arcát. Meg se moccant.

-         Sarah, mi történt pontosan? Milyen motorról bezséltél?

-         Thom…

-         Vettem neki egy motort- szakította félbe a nőt Thomas.- nagyfiú már, és kell, hogy férfias dolgokat csináljon! És egy figyelmetlen vezető elütötte. Nem az ő hibája volt.

-         Még csak 15 éves, jogosítványa sincs, hogy engedhetted ezt, Sarah?

-         Én….nem tudom, olyan ügyesnek tűnt, nem gondoltam, hogy ez lesz.

-         Sarah, én….

-         Felesleges vitatkoznunk. Történt, ami történt, a lényeg most, hogy minél hamarabb felébredjen, és hogy meggyógyuljon. Nem tesz jót, ha itt vitatkoztok előtte.- Mondta hihetetlen higgadtsággal Thomas. Neki könnyű, nem az ő fia.

Hirtelen ajtónyitódást hallottunk, és amikor odanéztünk egy szőke lány állt ott, farmerban és egy bő pulóverben., kezében egy csokor színes virággal. Ismertem ezt a lányt. Bár szőke volt, és fiatalabb, szemei meg barnák, mégis rettenetesen hasonlított a nővérére. Ugyanaz az ijesztő nézés, amit már úgy ismertem. Vajon mit keres itt Hannah húga?- gondoltam magamban

-         Jónapot kívánok! Mary vagyok, Patrick barátnője- mondta, és elmosolyodott.

6. fejezet: Joannie

(Abbahagyom a fordítást, mert nagyon sok időmet elveszi, és nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Ha mégis kell valakinek, írjon a chaten vagy e-mailt nyugodtan. 

I stop translating the chapters because it takes too much time, and I don't think it's needed anyway. If anyone needs it, write into the chat box or an email.)

Ledobtam a papírlapot az asztalra és az ajtó felé fordultam.

-         Don, kérlek, vidd ki Joannie-t, és vezesd az udvarra egy kis friss levegőt szívni!- mondtam az ápolónak, aki megfogta a lány csuklóját. Joannie az ápolóra mosolygott, ám még abban a pillanatban visszaváltott az eredeti dühös nézésére. Furcsának véltem, ám azt hittem, hogy csak a szemem káprázott. A férfi végül kivonszolta a lányt az irodámból

-         Megöllek, a végén úgyis megöllek!- visszhangozták a falak a dühös Joannie halkuló üvöltését, ahogy egyre távolabb kerültek az irodámtól.

Elléptem Hannah mellől, és leültem szembe vele a székembe. A lány nem nézett rám, csak a papírt bámulta, amire előtte írt. Én bekapcsoltam a számítógépemet, és a Hannah River nevű dokumentumba elkezdtem beírni a mai nap történését. Nem tudtam, mit mondjak a lánynak, kellett egy kis idő, hogy gondolkodhassak. Nem tudtam, hogy megbüntessem-e, és hogyan. Hannah dokumentuma rendkívül hosszú volt. 13 éves kora óta mindig lejegyeztem, ha valamit tett, hátha kiderítem milyen rendszer alapján cselekszik. Diagnózist is próbáltam kiállítani, de semmilyen mentális betegség leírása sem illet teljesen rá.

Amikor befejeztem a gépelést, bezártam a dokumentumot, és a lány felé fordultam. Hannah még mindig nyugodtan ült a székben a hálóingjében, és a papírlapot nézte.

-         Hannah, figyelj rám!- mondtam. A lány felemelte a fejét, és rámnézett. –Nem értem, miért gondolod, hogy Joannie megérdemelte, amit tettél vele, de szeretném tudni.- egy pár pillanat csönd után Hannah tölcsért formált az egyik kezéből, és a másik keze mutatóujjával belenyúlt a tölcsér közepébe, és ki-be húzogatta az ujját, közben egyre csak engem nézett. Félreérthetetlen volt, amit mutatott.

-         Joannie? – elkerekedett szemekkel kérdeztem.- De mégis kivel?- Hannah az ajtó fele mutatott, és egy hajtincset a szája felé tett bajuszt formázva. Tudtam, kit akar utánozni.- Donnal?! Az lehetetlen. Mikor és hogyan történhetett szerinted ez?

-- Hannah felállt, lefeküdt a földre, talpra húzta a lábait, vonaglott és kéjes hangokat hallatott. Fehér combja kilátszódott a hálóingje alól.

-       –   Elég legyen!- kiáltottam bosszúsan, pedig, hogy teljesen őszinte legyek, tetszett a látvány. Ahogy ott feküdt, mellei puhán két oldalra dőltek, ami a vékony szövet alatt jól látszódott. Csodálatos….gondoltam, de kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak ilyesmire. A lány még mindig nem hagyta abba a nyögdécselést.-   Fejezd be, Hannah, értem mit akarsz mondani! – mondtam kicsit nyugodtabban –A szobában történt, és te végignézted.–

A lány visszaült a székbe, mintha mi sem történt volna az előbb, és nyugodtan bólintott. Ezután a jobb mutató és hüvelykujját a másik keze gyűrűsujjára helyezte, mintha jegygyűrűt próbálna mutogatni. Rögtön megértettem, mit akar ezzel mondani: Don házas volt, és ezért Hannah szerint bűnhődnie kellett a csábító lánynak.

A telefonhoz fordultam, és tárcsáztam.

-         Don? Kérem, jöjjön fel az irodámba, beszédem van önnel!

Soha többé nem láttam a férfit.

4. fejezet: Hannah megérkezik/ Chapter 4: Hannah arrives

-         Szervusz…..

-         Hannah.-segített ki Elise nővér.

-         Hannah, hogy érzed magad? – kérdeztem a lányt, miután nagy szemeivel végigmért engem. Válasz helyett csak bólintott egy aprót, aztán az eget kezdte el vizsgálgatni.

-         Három éves kora óta néma- mondta az ápoló, aki kísérte őt.

-         Ó, az úgy mindjárt más. Történt vele akkor valami, ami ezt váltotta ki belőle?

-         Nem tudok róla, erről nincsenek információink.

-         -Köszönöm, Elise. Kísérje be a hölgyet a szobájába, kérem! -Hannah, most le kell majd vetned a ruháidat, és átvenni a hálóinget, amit az ágyadon találsz. Minden holmidat, ami esetleg még nálad van, át kell adnod Leah nővérnek. Két szobatársad lesz, akiket nem szabad bántanod.- Felemeltem a lány állát, hogy felém nézzen, és bármi igenlő választ láthassak tekintetéből.-Érted, Hannah?

A lány egy nagyot pislogott. Hittem neki. Ez a lány nem tűnt veszélyesnek, sőt! Szűzies ártatlanság volt elmondható egész megjelenéséről. Mégis volt benne valami ijesztő. Valami szinte nem is emberi.

-         Viszlát Hannah!- mondtam, és tettem egy sétát az udvarban, amíg Elise nővér felkísérte a szobájába a lányt.

Pár perc múlva egy sikoly zökkentett ki az elmélkedésemből. Egy női hang volt az. Felrohantam az emeletre, ahonnan hallottam a kiáltásokat, és benyitottam a szobába. Nem hittem a szememnek. Hatalmas vértócsa borította a padló. Egyre csak nőtt egy mozdulatlan test körül. Elise nővér teste hason fekve hevert, hátából egy húsvágó kés állt ki. Hannah az ágyán ült az új hálóingében, és szenvtelen szemekkel a szemközti falat bámulta. Egy dallamot dúdolt, miközben Elise nővér vére lassan beborította az egész padlót.

ENGLISH TRANSLATION

                       

-         Hi

-         Hannah- Sister Elise helped me out

-         Hannah, how are you feeling? – I  asked the girl, after she checked me over with her big eyes. She nodded a little and the started looking at the sky.

-         She’s been mute since she was 3 years old.

-         Oh, that’s different then. Did something happen that made her mute?

-         I don’t know anything about that, we don’t have information.

-         Thank you Elise.Walk the lady to her room, please. Hannah you have to take off your clothes and put on your new nighty that you find on you new bed. All your belongings that may be with you have to be given to Sister Elise. You will have two rommates, that you are not allow to hurt in any way.- I raised the girl’s chin to make her look at me, to see any kind of approval in her eyes.-  Do you understand Hannah?

The girl blinked a big. I believed her. This girl didn’t seem dangerous. She seemed pure and innocent. Yet, there was something scary in her. Somethin inhuman.

-         Good bye Hannah- I said, and I took a walk on the yard while Elise walked the girl to her new room. After a few minutes a scream diverted my attention. I heard a woman’s voice. I ran upstairs, where I heard the scream coming from, and I entered the room. I didn’t believe my eyes. There was a huge pool of blood on the floor. It was growing around a motionless body. It was Sister Elise’s body, her face faking the floor, a meat cutter knife standing out rom her back. Hannah was sitting on her bed, in her new nightgown, and was staring at the opposite with passionless eyes. She was humming a melody while Sister Elise’s blood was slowly all over the floor

2. fejezet: Az élettelen Hófehérke/ Chapter 2: The Dead Snow White

Hannah szinte még sápadtabbnak látszott itt a mesterséges fényben, mint kint a napfényben. Csak állt az ajtóban, és mélykék szemeivel az íróasztalom sarkát fürkészte. Meglehetősen m agas volt a koráshoz képest. Fehér bőre világított, lehetetlen volt nem őt bámulni, ahogy ott állt világoskék hálóingében. Mindig abban volt, ha esett az eső, ha fújt a szél, még a hóesésben is, sose jelezte, hogy fázna, és sose lett beteg. Tökéletes kontrasztot mutatott ébenfekete fenekéig érő hajával. Csodálatos és bizarr látvány volt. Mindig valamiféle furcsa érzés kerített hatalmába, mikor kezelésre hozták, vagy akár csak, mikor találkoztam vele véletlenül a folyosón vagy az udvaron. Soha nem köszönt, lehet, észre sem vette, hogy a közelében vagyok, de én alig bírtam levenni a tekintetem róla, és mikor elhaladt mellettem, még percekig a hatása alatt voltam. Semelyik paciensem nem volt még rám ilyen hatással, pedig már lassan 15 éve a szakmában vagyok. Megfordultak már jónéhányan ebben az intézetben, de ez a lány, ez a lány…valahogy lenyűgözött. Félelmetes volt, és egyben bájos, érinthetetlen volt, és mintha már nem is lett volna benne élet.

Marienne bevezette az íróasztalomhoz. Hannah leült a párnás székre, és egy egészen apró zörejt sem hallatott. Az ápolónő bólintott és szó nélkül kisétált a rendelőmből. Ketten voltunk. Én és az élettelen Hófehérke.

 ENGLISH TRANSLATION

Hannah looked even more pale inside in the artificial light than outise in the sunshine. She was standing in the door scanning the corner of my desk with her dark-blue eyes. She was very tall for her age Her white skin was lighting, it was inpossible not to stare at her as she was standing in her light.blue nighty. She was wearing that all the time both in rain and in wind, even when it was snowing, and she never signed she was cold, nor she ever cought a cold. She showed a perfect contrast with her ebony, buttom-long hair She  was a magical and bizarre . I always hda strange feeling when she was brought for therapy, or even when I just met her in the hallway or in the yard. She never said hello, maybe she didn’t even notice I was near her, but I couldn’t stare away from her, and when she walked past me I was still under her effect.. None of my patients made such a huge impact on me, altough I’d been in the business for 15 years. Many people had been here in this institute, but this girl…..this girl, somehow she amazed me. She was both scary and charming, she was untouchable, and it was there wasn’t  life inside her anymore.
Marienne introduced her to my desk. Hannah sat down on a pillowed chair, and she didn’t make the slightest noise. The nurse nodded and walked out from my office without a word. We were alone: me and the dead Snow White