22. fejezet: Ártalmatlan teremtés

Még mindig a padlón hasalok, ahova Jenny lökött le. Az ajtó felé nézek, és látom, ahogy Hannah belép a szobába. Hosszú sötét haja egyenesen, hullámok nélkül omlik a vállára. Ugyanazt a hálóinget viseli, amelyet az intézetben megszoktam rajta, és ugyanabban a papucsban van. Valahogy azonban mégis más, mint amilyen szokott lenni.  Ahogy egyre közelebb jön, látom, hogy arca megtelt színnel, a sápadtságát felváltotta egy egészséges világosbarna árnyalat. Hannah megáll a húga mellett. Mary csak pár centivel alacsonyabb nála, de látszik, hogy évekkel fiatalabb, és sokkal sápadtabb, mint a nővére. Próbálom észben tartani, hogy Mary halott, de olyan képtelenségnek tűnik, hogy mindig emlékeztetni kell rá magam. Egész életemben harcoltam mindenféle természetfölötti erőket támogató szervezetek ellen. Szellemek, démonok, élőhalottak. Szkeptikusságom sose ingott meg. Nem, egyszerűen kizárt, hogy ilyenek létezzenek. Mégis… a saját két szememmel látom, hogy itt áll előttem. Ez nem szemfényvesztés. Vagy teljesen megőrültem.

Hannah leguggol mellém, és átfordít a hátamra. Keze most nem hideg, hanem forró, szinte izzik, még az ingemen keresztül is érzem.

- Mit tettetek vele?- kérdem elhaló hangon. Már nincs erőm az erélyességhez.

- Méghogy mi mit tettünk vele?- kérdez vissza Mary- Te és a kis bandád készítette ki. Mit gondolsz, miért volt olyan hideg? Nem volt vele senki, aki szerette volna, a családja, én! Az ocsmány, hűvös cellájába volt zárva, szinte egész nap. Mi melegítette volna fel? Elvettétek tőle, az egyetlen embert, akit valaha szeretett! Engem!- ahogy beszél, sírásba fordul a hangja

- Én szerettem őt- mondom- bármit megtettem volna érte, érted- Hannah szemébe nézek

- Hazudsz!- pirít rám Mary- Ha szeretted volna, hagyod, hogy az egyetlen megmaradt családtagjával maradhasson. De te elvetted őt tőlem.

- Embereket ölt, nem volt más választásunk!- mentegetőzöm

- Gyerek volt még!- üvölti Mary- Egy ijedt gyerek. Megbánt mindent, amit tett. Igaz, Hannah, megbántad?

Erre Hannah feláll mellőlem, elveszi Jenny kését, a mögöttem megkötözött Marienne-hez és Rickhez sétál, és egymás után pontosan a szívükbe döfi a kést. Látom, ahogy vörös vérük egyre terjed fehér köpenyükön. Hannah hidegvérrel húzza ki a kést a portásból, és visszasétál mellém. Leguggol, felemeli a kést, és egy finom mozdulattal kettévágja az ingem a nyakamtól a derekamig.  Átlép rajtam az egyik lábával, és az ágyékomra ül. Kezeivel széthúzza a kettévágott ingem, hasamon hosszú vékony vágást látok. Felnézek Maryre, aki elégedetten mosolyog.

- Most a nadrágja jön, nővérkém!- mondja édesen. Hannah visszamosolyog Maryre- Az én nővérem a legártalmatlanabb teremtés a Földön. Te is láthatod, doki!- ezzel gúnyos kacajban tör ki, hangja természetfeletti magasságokba szökik. Nem olyan, mint egy emberé. Hanem, mint egy halotté. Egy szellemé.

21. fejezet: Mégis, mit képzeltek?

Jenny közelít. Tudom, mindjárt érezni fogom a fűrész hideg fémét a bőrömön, fájdalmamban felkiáltok majd, és ők majd mind nevetni fognak, ahogy kezeim, lábaim, férfiasságom, vagy talán az egész fejem a padlóra hull. Ujjonganak majd, ha látják vörös véremet egyre gyűlni alattam.  Már épp feladtam minden reményemet, amikor Jenny a csonkításom helyett megkerült, és elfűrészelte a köteleket, amik eddig a székhez kötöztek. Meglepetten néztem a velem szemben álló Mary-re, miközben átmozgattam zsibbadt kézfejeimet és ujjaimat.

- Na, mi az, doki? Nem örülsz a szabadságodnak? Én örülnék a helyedben, sokáig nem lesz részed benne - mondja széles vigyorral Mary. -  Jenny, szedd le a szájáról a ragasztószalagot! Doki, ha kiabálni mersz, vagy egyáltalán megszólalsz, amikor nem kérdezünk, van Jenny-nél egy szép hosszú kés, az majd rendre bír…

A mögöttem álló Jenny a számhoz nyúl, és lehúzza róla a szalagot. Gyors, mégis rettenetes fáj. Azonban végre tudok a számon keresztül lélegezni.

- Mi a fenét műveltek? Óriási botrány lesz ebből, lányok! Mégis, mit képzeltek?- tör ki belőlem

Ekkor rémes fájdalom hasít a hátamba a lapockáim között. Először nem tudom, mi történt, ám gyorsan rájövök, hogy a Jenny-nél lévő kés volt az.

- Ejnye, ejnye. Hát nem szóltam, hogy maradj csöndben?- ingatja a fejét a holtsápadt Mary.- Csak a feltett kérdésekre válaszolhatsz. És csak az igazat mondhatod! Minden egyes hazugsággal nő a fájdalmad. Hidd el, az a szép kés, még csak a kezdet- folytatja vigyorogva a lány. – Tehát első kérdés: Mit gondolsz Hannah-ról?

- Őőő, Hannah egy rendkívüli lány. Soha nem találkoztam, még hozzá hasonló emberrel.

- És ezért akarod őt megdugni? Válaszolj!- parancsol rám ingerülten

- Én nem….soha…

- Rossz válasz! Jenny! – még mielőtt tiltakozhatnék, Jenny ismét belevág a hátamba a késsel. Rosszullét kerülget a kínzó fájdalomtól.

- Hannah szép lány, de a betegem, nem nyúlhatok hozzá!- mondom mentségeket keresve

- Ez így van, nem nyúlhatsz hozzá! De megtennéd?

- Én….jól van, jól van,  igen, bevallom…szoktam álmodozni ilyenekről.

- Perverz állat!- üvölti Jenny mögülem.- Tudtam, hogy mire megy ki a játék. Engem is meg akart döngetni.

- Én nem! Jenny, sose gondoltam ilyesmire.

- Mert én csúnya vagyok.  Nem igaz, doki? Magának nem tetszik a rusnyaságom. Ronda vagyok, igaz?

- Dehogy, Jenny, ilyet sose mondtam.

- hazudsz!- mondja, és ezzel belevág a derekamba, és közben nekem feszül, kidöntve ezzel az egyensúlyomból. Elterülök a földön, és éreztem, ahogy Jenny belém rúg egyet.

Próbálom feltolni magam ülő helyzetbe, de Jenny a lábával visszataszít a földre, és ott is tart.

- Állj, állj, állj! Jenny, állj le a személyeskedéssel! Nem rólad van most szó- szól közbe Mary

- Sajnálom, főnök. - szegezi a földre tekintetét Jenny, de a lábát még nem veszi le a nyakamról

- Főnök?- kérdezem meglepetten, fejemet kissé felemelve a földtől - Hogyhogy főnök? Ez egy tizenöt éves kislány, ráadásul halott. Mi a fészkes fene folyik itt? Jenny, miért engedelmeskedsz neki?

- Nem megmondtam, hogy kuss?- kérdi mérgesen Mary- Most viszont ideje levetkőzni, doki!- folytatja, és közben elmosolyodik.

- Eszem ágában sincs levetkőzni!- mondom határozottan.

- Pedig rettentő nagy itt a hőség!- válaszolja Mary, utána elkiáltja magát: - Hannah, gyere be, gyorsan! Van itt egy férfi, akit levetkőztethetsz! Tudom, hogy már alig várod!

20. fejezet: Megkötözve

                 Egy sötét szobában ülök. Csak az orromon át tudok, lélegezni, számat leragasztották. Meg se tudok moccanni, olyan erősen kötöztek a székhez. Semmit nem látok, így csak az emlékeimet használhatom támpontként. Emlékszem, hogy láttam Hannah-t és Jenny-t. Vajon hogy kerültek ide? És ami még fontosabb: Miért kötöztek ide? Miért akar nekem Hannah ártani? Én mindig rendes voltam vele, sose büntettem meg jobban, mint ahogy kellett ahhoz, hogy tanuljon a hibáiból. Most meg ellenem fordult. Biztos vagyok benne, hogy Jenny volt a felbujtó, ő vette rá Hannah-t a szökésre, és ő volt az, aki az ágyába kényszerítette. Már amikor először megláttam az udvaron, tudtam, hogy bajok lesznek vele, de sose gondoltam, hogy ellenem fordítja azt, aki a legfontosabb számomra. Hannah odaadta magát neki, nekem sohasem hagyta, hogy megérintsem. Pedig álmaimban Jenny helyett én ültem rajta, én csókoltam, ahol csak értem. Ráadásul Jenny meg akar ölni engem, ezt világosan megmondta. Mit vétettem én ellene? Talán az a problémája, hogy nem hagytam, hogy börtönben rohadjon meg? Vajon tényleg ennyire ostoba?
                 Nem tudom, mennyi ideje lehetek itt, de úgy vélem már órák óta, hiszen végtagjaim elzsibbadtak. Korog a gyomrom, reggel óta semmit nem ettem. Rémesen érzem magam, megalázva, szabadságomtól megfosztva. Mindig szabad embernek éreztem magam, azt tettem, amit szerettem, a munkám is olyan volt, amit örömmel csináltam. És már évek óta a magánéletemben is szabad voltam. És most itt vagyok, lekötözve.
                  Egyszer csak látom, hogy fény szűrődik be a szobába. Kinyithatták az ajtót, de senkit nem látok. Pár pillanat múlva megpillantok egy világos alakot, ahogy szinte lebegve közelít felém, hangtalanul. Gyorsan odaér elém, és megáll úgy fél méterre tőlem. Világos szőke haja lazán hull a vállára, nagy, fehér lepel fedi a testét. Tejfehér az arca, mint egy halottnak. Mary az, Hannah húga. Most már semmit nem értek, ő hogy kerül ide?
                 - Örülök, hogy megint látlak- kezdi bájos hangon mosolyogva, fehér fogait kivillantja. – Maga is hasonlóan örül a találkozásunknak, igaz?
                 - Mmmm- próbálok válaszolni, de a ragasztószalag nem enged.
                 - Nem értem kristálytisztán. Talán ez majd segít, hogy összeszedje a gondolatait. – mondja, és utána erősen a lábamra tapos egyszer, kétszer háromszor. Rettentően fáj. Megint próbálok mondani valamit, de csak nyögéseket hallatok. - Jól van, jól van, ne olyan hevesen, dokikám! Mindent szép sorjában. Most azon jár az a szép buksid, hogy vajon mit keresek én itt, és miért is vagy idekötözve. Emlékszel a telefonbeszélgetésre, amikor az egyik ápoló azt mondta, hogy „Nincs Hannah nevű betegünk”- mondta Marienne nővér hangján. Igen, már gondolom kitaláltad, hogy én voltam az. Leütöttem a portást, és az ápolónőt, de ne aggódj, nem lett komolyabb bajuk. Ők is itt vannak. Jenny kapcsold fel a kisvillanyt!
                   Kis fény gyúlt, és balra tőlem láttam, ahogy Marienne nővér és Rick, a portás egymásnak háttal ülnek, összekötözve, eszméletlenül. Próbáltam megszólalni, de nem tudtam.
                   - Nyugi, nyugi. Nincs semmi bajuk, ahogy önnek sincs. A lényeg, hogy sikerült megszöktetnem a nővéremet.
                   - És engem is!- szólt közbe az ajtóból Jenny rekedtes hangján. Kócos barna haja, és sötét szemei már távolról jól láthatóak voltak. Ő is közelebb jött, és amikor odaért Mary mellé, a nála alacsonyabb lány vállára tette a könyökét- Tetszett a kis bemutatónk, amit Hannah-val adtunk elő?
                   -Mmmm – próbáltam megszólalni, és éreztem, ahogy az erek kidudorodnak a homlokomon
                   - Psssszt! Felébreszted a halottakat ezzel az ordibálással!- mondta Jenny, erre a mellette álló lány mogorván nézett rá.- Bocsi, Mae, nem úgy értettem!- ezzel mindketten nevettek.
                   - Szép lány a nővérem, igaz? – folytatta Mary- minden férfi őt akarja. De őt senki nem kaphatja meg, és aki be akarja őt mocskolni, azt megbűnhődik. – Jenny, kérlek, hozd ide a fűrészt, el kellene kezdenünk még éjfél előtt!
                   -Mmmhmmm- nyöszörögtem, egész testemet megfeszítettem, és próbáltam kiszabadítani magam a kötésből. Semmi értelme nem volt, csak a szék reccsent meg egy kicsit.
                  - Csitt! Ne hangoskodj, vagy azt akarod, hogy Hannah felébredjen már az első szánalmas sikolyodra? Hidd el, lesz belőle jó sok…

19. fejezet: Használd az ujjaid, bébi!

-         Ó, drágám, olyan jó végre veled. Csak te és én ebben a puha ágyban, mindketten mezítelenül. Combomon érzem combod puha, hideg,  hibátlan bőrét, ahogy hozzád bújom. Csókollak, ahol csak tudlak. Csókolom ajkaidat, azután egyre lejjebb haladok. Számmal érintem hófehér nyakad vonalát majd a kulcscsontodat mindkét oldalon. Kezeimmel finom, sápadt melleidet masszírozom, beleférnek a tenyerembe. Érzem, hogy te viszont a hátsó felemet kezded felfedezni. Ujjbegyeidet a gerincemen végighúzod, én ebbe beleborzongok. Eléred a fenekemet, és jó erősen megmarkolod azt. Erre én még hevesebben kezdelek csókolni. Nem bírod tovább így, felém kell kerekedned. Ráülsz a hasamra, hideg hátsód lehűti felhevült testemet. Lehajolsz, hogy megcsókolj, melled közben súrolja nyakamat. Hosszú fekete hajad a vállaimat csiklandozza! Lejjebb kell csúsznod, hogy kényelmesen ülj, így az érzékeny pontomra helyezkedsz. Mozogni kezdesz rajtam, és én már alig bírom nyögések nélkül. Használd az ujjaid, bébi! Nem válaszolsz, hiszen nem tudsz. Mosolyogsz, hatalmas kék szemeid bujaságról árulkodnak. Ujjaidat a szádhoz emeled, hogy megnedvesítsd. Ám ekkor hatalmas robajjal kinyílik az ajtó. Hannah lehuppan mellém, én magamra húzom a paplant, de ő nem teszi ugyanezt: csupasz teste fehéren világít tovább a félhomályos szobában. Kopaszodó középkorú férfi lép be rajta, arcára a döbbenet festi a jellemző vonásokat. Szeme elkerekedik, szája kissé kinyílik.Mi….mi folyik itt? – kérdezi hitetlenkedve – Jenny, mit művelsz Hannah-val? Hogy képzeled? Ez, egyszerűen undorító! Azonnal, keljetek ki az ágyból, visszamegyünk az intézetbe! Öltözzetek fel, egy kettő!

-         Uram! Nem tudom, kicsoda Ön, de ez itt egy magánlakás, ahol én és a barátnőm, Hannah éppen aludni készültünk.

-         Aludni, mi?!- kérdi felháborodva, szemét le nem véve Hannahról, egész pontosan a melleiről.- Mit akar tőled ez a nő? Tudod, hogy velem kell jönnöd! Az intézetben van a helyed.

-         A barátnőm néma, úgysem fog magának válaszolni.

-         Tudom, hogy Hannah néma! Ő az én paciensem 10 éve!

-         Magának elment az esze!- mondom már egyre erélyesebben!- soha nem láttuk még magát, igaz édesem?- kérdem, és Hannah bólínt. Erre a férfi közelebb lép az ágyunkhoz, és a kezét Hannah felé nyújtja.

- Takarodjon innen!- üvöltöm. Erre Hannah ölő helyzetbe tolja magát, talpát a fenekéhez húzza, és a következő pillanatban ráveti magát a férfira, aki elvágódik a földön. Hannah ráfekszik, vállait a padlóhoz tapasztja, csupasz ágyékát a férfi combjain nyugtatja. Én belenyúlok az éjjeliszekrénybe, egy vattára étert csepegtetek, odaszaladok az ágy másik oldalához, és a férfi orrához szorítom a bódító szert. A férfi azonnal elkábul. Felállítjuk és egy üres székbe helyezzük. Kezeit hátravetve odakötözzük egy erős madzaggal a mellkasánál és a lábainál. Száját letapasztjuk egy ragasztószalaggal. Amikor végzünk, felegyenesedünk, még mindketten anyaszült meztelenül állunk egymással szemben. Átölel és hideg ajkaival megcsókol. Amikor abbahagyja, lágyan odasúgom a fülébe: „A dokinknak annyi” – és visszacsókolok.

18. fejezet: A tükör

Amikor megcsörrent a vekker, és lassan kinyitottam az alvástól még nehézkes szemeimet, az egész szobát betöltő fényáradat fogadott. Az ablakon át hatoltak be a fénysugarak. Este elfejtettem behúzni a sötétítőket, így csak egy vékony csipkefüggöny szűrte meg a szobába áramló nyári napfényt. Az óra még csak 7:30-at mutatott, de a július elejei Nap már egy órája felkelt. Felültem és kinyújtóztattam kezeimet. Csontjaim ropogtak a hosszú éjszakai mozdulatlanság után, és megteltek élettel. Felkeltem, és a fény forrása felé sétáltam. Elhúztam a függönyt, és kinyitottam az ablakot. Friss, virágillatú levegő tódult be a szobába és a tüdőmbe. Langyos szellő simogatta az arcom, és a hátam, mikor megfordultam. A fürdőszobába belépve magamat pillantottam meg a tükörben. Közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, ezt az enyhén kopaszodó, élete teljében lévő arcot. Még mindig egy jóképű férfi nézett vissza rám, de már rég nem azokkal az élénk, kíváncsi szemekkel, mint annakidején.

Azután megláttam valamit a hátam mögött. Először csak homályosan látszódott, aztán ahogy hunyorítottam egyre élesebbe rajzolódott ki a körvonala. Egy világoskék alak állt ott, hosszú fekete hajjal, rezzenéstelen arccal meredt rám a tükörből. Embernek tűnt, de valami hiányzott belőle, ami emberivé tette volna. Becsuktam a szemem, abban reménykedve, hogy mikor újra kinyitom, eltűnik. ”Nem lehet itt, nem lehet itt Hannah, ez képtelenség”- gondoltam, és felnyitottam a szemem. Az ijedtségtől minden levegő kiszorult a tüdőmből, képtelen voltam lélegezni. Mialatt csukva volt a szemem, a lány közelebb jött, és már közvetlenül a hátam mögött állt. A vállam fölött láttam a sápadt arcot, és ekkor vettem észre, hogy a tengerkék szemek íriszéből hiányzott a pupilla. Ez volt tehát, ami hibádzott a valódiságában. „Ezt csak képzelem, ezt csak képzelem”- ismételgettem magamban, de a hideg fuvallat a nyakamnál Hannah minden egyes lélegzeténél az ellenkezőjét bizonyította. Ezután éreztem, hogy két kőkemény, jéghideg márványkar a derekamat érinti, körbefonja és szorítja. Egyre csak szorosabban és sorosabban karolt, szörnyű fájdalmakat okozva.

-         Engedj el!- nyöszörögtem

-         Soha – suttogta a lány, és éreztem jéghideg leheletét a hátamon- Az enyém vagy, az enyém maradsz örökre.

-         Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?- kérdeztem, és ekkor sikerült kissé megfordítanom a törzsemet, hogy a saját szememmel is láthassam, amit eddig csak a tükörben. Amikor végre a fejemet is elfordíthattam, és ránézhettem a lányra, nem volt ott semmi. Csak a fehér csempék csillogását, és az ajtót láttam. Hannah eltűnt, a kezei többé nem szorítottak. Hangosan ziháltam, ahogy megint tudtam lélegezni.

Nem mertem visszanézni a tükörre, féltem, hogy újra ott lesz a lány, folytatja a szorításomat, satukezeivel kiszorítja belőlem a szuszt, és itt halok meg a saját fürdőszobámban. Végül mégis belenéztem a tükörbe. Nem állt már ott senki, de az ajtó, amelyet az előbb még biztosan zárva láttam, most nyitva volt. Kirohantam a fürdőszobából, be a nappaliba. A telefonért nyúltam, és remegő kezekkel az intézetet tárcsáztam. Egy női hang szólt bele:

-         Halló! Berton Faith Elmegyógyintézet

-         Halló, Marienne, Dr Dannon vagyok. Hannah bent van, minden rendben vele?- kérdeztem idegesen

Doktor úr, kire gondol?- kezdte értetlenül Marienne nővér.- Nincs Hannah nevű betegünk…

17. fejezet: Jenny

-         Mr. Dannon, jöjjön kérem, megérkezett az új beteg. – közölte Marienne, miután belépett az irodámba.

A fiam még mindig engem ölelt, feje a vállamon nyugodott, és hallottam az egyre halkuló szipogását. Ám mikor a nővér belépett, kénytelen voltam eltolni magamtól. Szembeálltam vele, vállait fogtam és mélyen a szemébe néztem.

-         Patrick, most muszáj mennem. Az lenne a legjobb, ha hazamennél. A rendőrség már valószínűleg nálatok van – reméltem, a fiam tisztában volt vele, hogy ő az elsőszámú gyanúsított, hisz ő volt Mary-vel a fészerben, mikor a tragédia történt.

-         Tudom. És nagyon félek. Mi lesz ha azt hiszik, hogy én gyújtottam fel Mary-t?- kétségbeesetten nézett rám.

-         Nem lesz könnyű menet, de az igazságnak mindig győznie kell. Biztos vagyok benne, hogy belátják, te sose tennél ilyet.

Még utoljára megöleltem, mielőtt elhagyta volna az irodámat. Féltő szülőként néztem utána, ahogy bezáródott mögötte a nagy faajtó. Egy tehetetlen apa voltam csupán, aki még arra se képes, hogy biztonságban tartsa a fiát. Tudtam, hogy bármikor újra megpróbálja majd megölni őt Mary. A lány, aki már halott, de a szelleme veszély Patrick-re nézve. Micsoda sületlenség, és mégse tudtam kiverni a fejemből. Képtelenségnek tűnt minden, ami az utóbbi napokban körülöttem történt, de láttam Mary szellemét, biztos voltam benne, hogy láttam, és nem csak képzelődtem. Gondolataim képtelen folyamát Marienne szakította félbe:

-         Doktor úr, most már tényleg jönnie kellene! Az új betegünk valószínűleg már halálra fagyott odakint, ám addig nem hozhatják be az épületbe, amíg ön nem köszönti.

-         Ki volt az az elvetemült, aki ezt a szabályt hozta?

-         Ön, uram- mondta Marienne lehajtott fejjel.

Levettem a tartóról a fekete szövetkabátomat, és egy mozdulattal felvettem. Kimentünk az irodából, át a folyosón, le a lépcsőn. Eközben Marienne az új paciensünk adatlapját tartotta a kezében, és fel is olvasta nekem azt:

-         Az új betegünk neve Jennifer. Jennifer Blobs. 1990. március 8-án született, 20 éves. Anyja belehalt a szülésbe, az apja ötéves korában elhagyta, így a nagyszülei nevelték. Kiskamasz korában elkezdett lógni az iskolából, és utcagyerekekkel vandálkodott. Gyújtogattak, törtek- zúztak. Alig járt haza, és akkor is ittas volt. Heroin-túladagolás miatt kórházba került, ahol egy párnával megfojtotta a szobatársát. A bíróság mentálisan zavartnak ítélte. – mire a nővér befejezte a felolvasást, már a kapu előtt álltunk, és megláttam az egyik ápoló mellett ácsorgó Jennifert.

A lánynak vállig érő barna haja volt, és bozontos szemöldöke alatt sötét szemeket pillantottam meg. Alacsony termete és vékony, beteges testalkata ellenére cseppet sem tűnt törékenynek. Koszos  kabátját és rongyos, bőszárú nadrágját látva, mindenki tudhatta, hogy egy lecsúszott fiatal lánnyal van dolga. Zavart tekintettel mérte végig az udvart, és ahogy egyre közelebb értem, láttam a megvető pillantást a szemében. Nem tudott nyugodtan állni, egész teste remegett, Egyszercsak rekedtes hangon megszólalt:

-         -- Dokikám, szóval maga szabadított ki a dutyiból. Köszönöm szépen, de nem kellett volna. Tökéletesen meg lettem volna elégedve az életfogytiglan büntetésemmel. De azért bemutatkoznék.- ezzel remegő kezét felémnyújtotta, és a kabát alól kilátszódott az alkarja, amelyet számtalan szúrásnyom, kékeszöld és vörös elszíneződés csúfított. – Jennifer Blobs, hívhat Jennynek

-         Richard Dannon – viszonoztam a kézfogást. – Most bemegyünk az épületbe, gondolom már nagyon fázol.

-         Ugyan már, szörnyű forróság van itt.- mondta. Tudtam, hogy ez is egy elvonási tünet, tehát nem lepődtem meg.

-         Azért bemegyünk, és a nővér megmutatja a szobádat. Marienne, vidd Jenny-t a Hannah melletti szobába, kérlek!

-         Hannah?- kérdezte Jenny.- ez vicces. A gyerekkori barátnőmet is így hívták. Tiszta bolond egy csaj volt. Azt hiszem, felgyújtotta a családját vagy valami ilyesmi. Csak nem ő az?! Milyen poénos lenne!- és nevetett, sárga fogait megvillantva

-         Hannah Rivers?- kérdeztem kétkedve

-         Igen, a kis Hannah Rivers, a gyilkos. A húga hatalmas ribanc lett. Az az egész család furcsa, tele piszkos ügyekkel!

-         Jenny! Ne szidj másokat! Te is borzalmas dolgokat követtél el!- mondtam, ám a fejemben csak a különös egybeesés járt.

-         Én semmit nem követtem el! Csak a nagyanyám találta ki az egészet, hogy megszabadulhasson tőlem! Vén banya!

-         Ezt ne most beszéljük meg, Jenny! Felmész a szobádba, és kipakolsz. Marienne, kérlek most már tényleg vidd fel a kisasszonyt!- adtam ki az utasítást.

Ekkor megláttam, hogy az öreg Rose szaladt felém, kusza, ősz haját a szél lobogtatta. Megállt, kifújta magát, és szavalni kezdett:

Két kislány a szakadó esőben látszik,

Az egyik a fagyos tűzzel játszik,

A másik sátánok kegyeiért imádkozik

Emberek halnak meg kezeik között,

      Démonok szálldosnak fejük fölött

16. fejezet: Kéjenc

Becsuktam a szemem, fejemet erősen megráztam, és a következő pillanatban az íróasztalom előtt találtam magam, szemben velem Hannah ült, zavartan méregetett, miközben én próbáltam visszatérni a valóságba. Nehéz volt, hiszen a kép az alattam fekvő meztelen lányról, és a helyébe lépő vénasszonyról élesen beivódott az agyamba. Még éreztem Hannah puha melleit a mellkasom alatt, hosszú haja simogatását a testemen, hideg ujjai érintését, és emlékeztem a ráncos Rose látványára, ahogy alattam hevert az asztalon. Olyan élethűnek tűnt, ami pár perccel azelőtt történt, éreztem férfiasságom elégedettségét, a bizsergést, mint mindig szeretkezés után. Mégis kezdett elhalványodni az emlék, ahogy egyre jobban próbáltam felidézni a történteket. Álom lett volna? De hát nem is aludtam. Viszont a valóság se lehetett. Az undor, amit akkor éreztem, amikor az öreg hölgyre gondoltam, hányingert keltett bennem. Nem, ez nem lehettem én, ilyet sose tennék, sose feküdnék le egy paciensemmel, főleg nem egy öregasszonnyal, Hannah persze már más kérdés. Nem, ő szintem még gyerek, ilyen eszembe se kéne, hogy jusson. Borzalmasan éreztem magam, legszívesebben elbújtam volna a szekrénybe, és soha többet nem jöttem volna elő. Hannah viszont ott ült velem szemben, mondanom, tennem kellett valamit.

-         Szóval, Hannah, hogy érzed magad?- tettem fel az erőltetett kérdést. Erre ő fogott egy darab papírt, tollat ragadt és körmölni kezdett. Pár pillanat múlva odanyújtotta az írást:

ÉN IS ÉLVEZTEM-, olvastam, és ledöbbenve a lányra néztem, aki kéjes vigyorral az arcán nézett vissza rám. Ekkor újra megráztam a fejem, hisz nem akartam hinni a szememnek. És mikor megint ránéztem a papírra, egy egyszerű OK fogadott, ahogy mindig, amikor ezt a kérdést feltettem. Lesápadtam, nem tudtam, mi történik velem.

Amikor azonban újra szólhattam volna, a fiam rémült arccal, és koszos, könnyes arccal rontott be az irodába, mellette az egyik nővér, akinek láthatólag nem sikerült lenyugtatni őt. Felálltam a székemből.

-    Apu, azonnal gyere, Mary- kifújta magát, és ekkor láttam, hogy amit az előbb kosznak véltem, az igazából korom volt.- felgyújtotta a fészert!- mondta, és sírni kezdett.- Apu, ő is bent volt, semmit nem tehettem- közelebb lépett, és hozzám bújt, éreztem, hogy már nem is akarja visszatartani a megállíthatatlan könnyeit

-         Marienne, azonnal vidd ki Hannah-t – utasítottam, hisz a lány húgáról volt szó. Nem akartam, hogy hallja.

Amikor azonban a nővér megfogta a lány karját, hogy kivigye a szobából, az rángatni kezdte a szorító kezet.

-         Nem megyek sehova, a húgom meghalt, ti tettétek, tudom, hogy ti tettétek!- kiáltotta, és én elképedve néztem. Megszólalt, valóban megszólalt! Csoda történt

-         Hannah- kezdtem értetlenül - te újra beszélsz.

-         Apu – szolt közbe a fiam fejét felemelve a vállamról, szemei még mindig könnyesen-, mi van veled? Semmit nem mondott. Ő néma.

-         Az előbb megszólalt- feleltem, ám amikor újra körbenéztem az irodában, már csak mi ketten maradtunk ott. Fiam zavart pillantását látva folytattam legyintve- nem érdekes, biztos csak rosszul hallottam.. De miért ilyen kormos az arcod? A tűzoltók engedték, hogy bemenj? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

-         Nem. –lehajtotta a fejét - Én is bent voltam, mikor megtette. Azt mondta jó buli lesz…. Nem tudom, miért tenne, olyan aranyos lány volt, nem akarhatta, hogy én is bent égjek. Meg kellett volna állítanom. Ehelyett elfutottam.

-         Patrick- kezdtem, és átöleltem a fiamat- a lényeg, hogy te jól vagy. Nem tehettél semmit.

Az a nőszemély valóban megtette. Fel akarta gyújtani a fiamat. De honnan tudhatta vajon, hogy mi történt Hannah és köztem. Hisz mindaz csak a képzeletemben történt.

Ekkor az ajtónál női alakot pillantottam meg. Halvány volt, szinte átlátszó. Hosszú haja inkább tűnt fehérnek, mint szőkének, de még így is felismertem Mary-t. Hallhatatlan lépésekkel közelebb jött, és a fülemhez hajolt Szavai, mint lángcsóvák lövelltek ki a szájából, égették a fülemet:

- Ne félj, betartom a szavam, legközelebb a fiad is velem együtt ég el. – suttogta, és hosszú ujjával a sliccemre mutatott- én a helyedben felhúznám azt, kéjenc!- és ezzel eltűnt