16. fejezet: Kéjenc

Becsuktam a szemem, fejemet erősen megráztam, és a következő pillanatban az íróasztalom előtt találtam magam, szemben velem Hannah ült, zavartan méregetett, miközben én próbáltam visszatérni a valóságba. Nehéz volt, hiszen a kép az alattam fekvő meztelen lányról, és a helyébe lépő vénasszonyról élesen beivódott az agyamba. Még éreztem Hannah puha melleit a mellkasom alatt, hosszú haja simogatását a testemen, hideg ujjai érintését, és emlékeztem a ráncos Rose látványára, ahogy alattam hevert az asztalon. Olyan élethűnek tűnt, ami pár perccel azelőtt történt, éreztem férfiasságom elégedettségét, a bizsergést, mint mindig szeretkezés után. Mégis kezdett elhalványodni az emlék, ahogy egyre jobban próbáltam felidézni a történteket. Álom lett volna? De hát nem is aludtam. Viszont a valóság se lehetett. Az undor, amit akkor éreztem, amikor az öreg hölgyre gondoltam, hányingert keltett bennem. Nem, ez nem lehettem én, ilyet sose tennék, sose feküdnék le egy paciensemmel, főleg nem egy öregasszonnyal, Hannah persze már más kérdés. Nem, ő szintem még gyerek, ilyen eszembe se kéne, hogy jusson. Borzalmasan éreztem magam, legszívesebben elbújtam volna a szekrénybe, és soha többet nem jöttem volna elő. Hannah viszont ott ült velem szemben, mondanom, tennem kellett valamit.

-         Szóval, Hannah, hogy érzed magad?- tettem fel az erőltetett kérdést. Erre ő fogott egy darab papírt, tollat ragadt és körmölni kezdett. Pár pillanat múlva odanyújtotta az írást:

ÉN IS ÉLVEZTEM-, olvastam, és ledöbbenve a lányra néztem, aki kéjes vigyorral az arcán nézett vissza rám. Ekkor újra megráztam a fejem, hisz nem akartam hinni a szememnek. És mikor megint ránéztem a papírra, egy egyszerű OK fogadott, ahogy mindig, amikor ezt a kérdést feltettem. Lesápadtam, nem tudtam, mi történik velem.

Amikor azonban újra szólhattam volna, a fiam rémült arccal, és koszos, könnyes arccal rontott be az irodába, mellette az egyik nővér, akinek láthatólag nem sikerült lenyugtatni őt. Felálltam a székemből.

-    Apu, azonnal gyere, Mary- kifújta magát, és ekkor láttam, hogy amit az előbb kosznak véltem, az igazából korom volt.- felgyújtotta a fészert!- mondta, és sírni kezdett.- Apu, ő is bent volt, semmit nem tehettem- közelebb lépett, és hozzám bújt, éreztem, hogy már nem is akarja visszatartani a megállíthatatlan könnyeit

-         Marienne, azonnal vidd ki Hannah-t – utasítottam, hisz a lány húgáról volt szó. Nem akartam, hogy hallja.

Amikor azonban a nővér megfogta a lány karját, hogy kivigye a szobából, az rángatni kezdte a szorító kezet.

-         Nem megyek sehova, a húgom meghalt, ti tettétek, tudom, hogy ti tettétek!- kiáltotta, és én elképedve néztem. Megszólalt, valóban megszólalt! Csoda történt

-         Hannah- kezdtem értetlenül - te újra beszélsz.

-         Apu – szolt közbe a fiam fejét felemelve a vállamról, szemei még mindig könnyesen-, mi van veled? Semmit nem mondott. Ő néma.

-         Az előbb megszólalt- feleltem, ám amikor újra körbenéztem az irodában, már csak mi ketten maradtunk ott. Fiam zavart pillantását látva folytattam legyintve- nem érdekes, biztos csak rosszul hallottam.. De miért ilyen kormos az arcod? A tűzoltók engedték, hogy bemenj? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

-         Nem. –lehajtotta a fejét - Én is bent voltam, mikor megtette. Azt mondta jó buli lesz…. Nem tudom, miért tenne, olyan aranyos lány volt, nem akarhatta, hogy én is bent égjek. Meg kellett volna állítanom. Ehelyett elfutottam.

-         Patrick- kezdtem, és átöleltem a fiamat- a lényeg, hogy te jól vagy. Nem tehettél semmit.

Az a nőszemély valóban megtette. Fel akarta gyújtani a fiamat. De honnan tudhatta vajon, hogy mi történt Hannah és köztem. Hisz mindaz csak a képzeletemben történt.

Ekkor az ajtónál női alakot pillantottam meg. Halvány volt, szinte átlátszó. Hosszú haja inkább tűnt fehérnek, mint szőkének, de még így is felismertem Mary-t. Hallhatatlan lépésekkel közelebb jött, és a fülemhez hajolt Szavai, mint lángcsóvák lövelltek ki a szájából, égették a fülemet:

- Ne félj, betartom a szavam, legközelebb a fiad is velem együtt ég el. – suttogta, és hosszú ujjával a sliccemre mutatott- én a helyedben felhúznám azt, kéjenc!- és ezzel eltűnt

15. fejezet: Táncoljunk!

Szép, napsütéses nap volt, az ablakokon át beszűrődő fény megvilágította az egész társalgót. A teremben halk zene szólt, a betegek asztaloknál ültek, játszottak, beszélgettek, vagy csak néztek ki a fejükből. Az öreg Rose a magnó mellett táncolt, de láthatólag senki se figyelt rá. Az idős hölgy boldog foghíjas mosolyra húzta a száját , miközben esetlen mozdulatokat tett. Mikor meglátott engem, megszólalt:

-         Hé, Doki, ropjon velem egyet!- mondta, és rámkacsintott.

-         Kedves tőled, Rose, de nem vagyok valami jó táncos

-         Ugyan már- legyintett- egy ilyen vén rókának, mint én, egy ilyen fess emberrel táncolni, mint ön, megtisztelő lenne. Na, ne legyen ilyen szégyellős, jöjjön, rázzon velem!

Ekkor odalépett hozzám, megfogta a kezem és odarángatott az ideiglenes táncparkettre. Először nem akartam menni, de végül megsajnáltam szegény vénasszonyt, és beadtam a derekam. Megfogta a kezeimet, és mozdulataival táncra ösztökélt. Próbáltam a lábaimmal valami tánchoz hasonló lépéseket tettetni. A körülöttünk lévő tapsvihar és éljenzés biztosított róla, hogy annyira nem lehetek rossz, ám abban nem kételkedtem, hogy nevetséges látványt nyújthattunk. Ez viszont nem számított, hisz ez egy elmegyógyintézet volt, a közönségünk csupa mentálisan zavart emberből állt. Egy kívülálló számára ez a hely egy borzalmas, félelmetes, szomorú hely, ám ahogy ott táncoltam, körülvéve az ünneplő társasággal, boldog és felszabadult érzés árasztott el.

 Mindaddig, amíg meg nem láttam a fekete hajú lányt. Mintha hirtelen egy fagyos fuvallat lengte be volna a termet.  Hannah egy asztal mellett állt, és véletlenül se nézett volna ránk, pedig rajta kívül szinte mindenki élvezte a szerény előadásunkat. Ő viszont csak unottan támasztotta a falat. Világoskék, lenge hálóingjét a napfény megvilágította, és sötét haja ellenére egy angyalt véltem felfedezni a megjelenésében. Szemeivel a padlót fürkészte, és szinte fájt, hogy nem élvezhettem kék szemei érintését magamon. Kínzásnak tűnt a távolság kettőnk közt, az, hogy nem érezhetem azt a különleges, jeges illatot, amit magából áraszt. Ahogy ott állt, karcsú alakja kirajzolódott a vékony ruha alatt, kulcscsontjai tökéletes kiszögelései gyönyörű látványt mutattak. És hosszú fekete haja tette tökéletessé a képet, ahogy az a melleit félig eltakarva a hasa közepét súrolta az aljával. Meg akartam érinteni a keskeny derekat, magamhoz ölelni az édes, hideg testet.

Fiatal férfi hangja zökkentett ki a gondolataimból:

-         Doktor úr, magát meg mi lelte?- kérdezte Leo Chin vigyorogva, ahogy közönségünk első sorában állt Lisával kéz a kézben. Ha nem lettem volna épp kábult a fekete szépségtől, megdorgálom őket az intézetben tiltott testi kontaktusért.

Ekkor vettem észre, hogy percek óta mereven állok és bámulom Hannah-t, észre se vettem, hogy minden szempár rám szegeződött. Rendkívül kellemetlenül éreztem magam, hogy a pácienseim előtt így kifordultam önmagamból. Ilyesminek nem szabadna előfordulnia egy főorvosnál, magabiztosnak, kiegyensúlyozottnak kellett hatnom. De nem ment, ha ő is a közelemben volt. Egész egyszerűen megszűnt a külvilág, ha Hannah a közelemben volt. Csak őt akartam, őt, a haját, a fehér nyakát, a melleit…..de tudtam, hogy ezt a pajzán gondolatot ki kellett vernem a fejemből minél gyorsabban.

-         Semmi- kezdtem zavartan- csak észrevettem, hogy az egyik kedves hölgy nem csatlakozott a mulatságunkhoz, helyette az asztalokat rongálja – hazudtam, hisz kellett valami indok, hogy az irodámba hívhassam.- Teresa nővér, kérlek, hozd fel az irodámba Hannah-t húsz perc múlva. Rose, köszönöm a táncot, nagyon élveztem.- mondtam, mire Rose kivillantotta mind a 2 megmaradt fogát, miközben mosolygott- most viszont el kell intéznem valamit. Mindenki élvezze a megmaradt szabadidejét a vacsoráig!- és nagy léptekkel elhagytam a termet…

Húsz perc múlva kopogtatást hallottam, és Teresa nyitott be, Hannah-val az oldalán. A nővér szó nélkül távozott, Hannah pedig megállt az ajtóban. Tudtam, hogy nem kellett volna felhívatnom, hisz így kettesben maradtunk, kettesben ezzel a gyönyörűen félelmetes lánnyal. De nem tudtam megállni, túl

erős volt a vágy, hogy vele lehessek.

- Kérlek, foglalj helyet!- mondtam komolyan. Hannah közelebb jött, ám a szék helyett az asztalra ült, és elkezdte felhúzni a combjáig a hosszú hálóinget. Nem lett volna szabad hagynom, de a világos, tökéletes lábak látványa megigézett. Lerúgta a papucsát, és elfeküdt az asztalon. Felemelte a kezét, és ujjával magához intett. Nem tudtam ellenállni, közelebb mentem, és végigsimítottam a testén. Éreztem a domborulatokat az ujjaim alatt, és már tudtam, hogy meg fog történni. Megcsókoltam a nyakát, utána az ajkait kezdtem ízlelgetni. Ő egyre feljebb húzta a ruháját, és én is segítettem neki. És végül lekerült a hálóing, és én úgy éreztem, a mennyekben járok. Magamévá akartam tenni, és ebben senki nem állíthatott meg. Felmásztam az asztalra, négykézláb helyezkedtem, letoltam a nadrágomat, és megtettem. Azt, amit sose lett volna szabad….

 Amikor végeztem, kielégülve néztem le a lányra. Ám a gyönyörű fiatal szépség helyett egy aszott vénasszony feküdt alattam. Rose vigyorgott, és láttam a 2 fogat.

14. fejezet: Az égő ház

Nem látok. Bármerre nézek, csak a füst vesz körül, és távolabb a lángok, amelyek mindent felemésztenek. Egy házban vagyok, kezeimmel kitapintom a bútorokat. Egy fotel karfáját fogom, de nem merem jobban kitapogatni az formáját, hisz érzem a hőt, a forróságot, amely pillanatokon belül bekebelezi a bútordarabot. Mikor volt már, hogy az apa az újságját ebben ülve olvasta, míg a gyerekek a szőnyegen játszottak az építőkockákkal? Hol van már a feleség, aki mindeközben a vacsorát főzte, hogy 3 csemetéje és a férje megtömhesse a hasát a fárasztó nap után? Nincs már itt semmi és senki, csak a lángok, a füst, a forróság, és én. Vagy mégsem vagyok egyedül? Távolról hangokat hallok. Egy gyermek csengő hangját. Éppen egy verset szaval:

-         Égjen a fa, égjen a ház, égjen minden

Az otthonom lángok közt a legszebb nekem.

Próbálom megkeresni a gyermeket, de az érzékszerveim cserbenhagynak, a füleim, a szemeim megtelnek füsttel.

-         Ki van ott? Hol vagy kislány? Nem kellene itt lenned, itt minden elég, és te is hamarosan hamuvá válsz.

-         Szeretem a hamut, a meleget, a tüzet,

Most legalább nem csak dermesztő hideget érzek- érkezett rímekbe szedve a válasz, amit már sokkal közelebbről hallottam.

-         Ki kell mennünk innen, most! Kövess engem, és kijutunk élve.

-         HAHAHA- jött édes hangon a gonosz kacaj- Én már rég halott vagyok, és te is!

Ezzel rohanni kezdtem kifelé a nappaliból, minél messzebbre a furcsa gyermektől, ám az előszobába nem tudtam bejutni a háborgó, narancssárga lángoktól. Visszafordultam, és ahogy a szemem kezdett hozzászokni a füsthöz, láttam, hogy egy zöld ajtó előtt egy fekete hajú kislány áll mozdulatlanul. Körülötte nincsenek lángok, a füst is elkerüli őt. Megfogom a vállainál, hogy bemehessek a zöld ajtón, az egyetlen lehetséges menekülő úton, és akkor érzem, hogy a kicsiny test jéghideg. Meglepettségemben megálltam, mielőtt kinyithattam volna az ajtót. A lány rámnézett nagy kék szemeivel és így szólt:

-         Fázom. Nagyon fázom- és felém nyújtotta egyik kezét, hogy mutassa, velem akar jönni.

Megfogtam hát az apró, sápadt, jéghideg kezet, kinyitottam az ajtót. Bent a kintieknél is óriásibb lángok fogadtak minket, ám nem éreztem már forróságot csak dermesztő hideget. A füst és a hamu is elkerült engem, pont úgy, mint a kislányt. Ahogy mentünk, az egyik sarokban egy a hideg lánynál is apróbb kislány ült és sírt, az anyukáját hívva. Felé indultam volna, de Hannah nem hagyta. Tudtam, ki ez a lány, jól ismertem, miután megláttam, már az elmém tudta a nevét, de csak most ért a felszínre a tudat. Arra mentem tehát, amerre Hannah húzott. És ekkor egy kisfiút láttam a másik sarokban. A gyermek visított fájdalmában A lángok mindkét oldalról bekerítették, és tudtam, hogy hamarosan azok martalékává válik. Próbáltam megmenteni, ám Hannah nem hagyta.

-        -  Hagyd, Ő már a lángoké!- és hagytam, hisz nem volt más választásom.

Továbbmentünk, mellettünk a tűz egyre nagyobb lett, ám nem éreztem többé a forróságot, csak a fagyot, amit a lány árasztott magából. Ezután Hannah felé pillantottam, és észrevettem, hogy nincs már mellettem, nem fogom a kezét. Egyedül vagyok, újra érzem a meleget, és a lángok mindjárt széttépnek….

- Segítség! – kiáltottam, és éreztem, ahogy a szemem kipattan. A szoba sötét volt, és én az ágyon feküdtem.

 Tudtam, hogy újra a tüzes álom kerített hatalmába. Gyakran láttam álmomban ezt a házat, a gyermekeket, és éreztem a forróságot és a hideget. Ennyire azonban még sose tudtam kivenni, hogy ki volt a gyermek, aki átvezetett a szobán. Most viszont már tudtam, hogy az álom, a sok hasonló álom Hannah-ról és a testvéreiről szól. A borzalmas eseményről. És már sejtettem miért gyújtotta fel a házat. Hannah örökké fázik, és csak a lángok melegíthetik fel a szívét.

13. rész: Uram, maga itt a legnagyobb bolond

-         Jó napot, Mr Dannon, szia Patrick- köszöntött minket Mary mosolyogva. Csak egy lány… egy kislány, egy aranyos, szőke kislány- győzködtem magam.

És tényleg, Mary olyan volt, mint bármely 16 éves kamaszlány. Közelebb lépett fiam ágyához, és megsimogatta a kezét.

-         Hogy vagy, édesem?- kérdezte aggódva, közben megfogta a fiú kezét.- Még mindig fájnak a karjaid?

-         Áh, semmiség, rendben leszek- válaszolta a fiam vidáman. – És veled mi a helyzet? Hogy sikerült a matek dolgozatod?

-         Ahogy szokott. Rosszul. Képzeld, Miss. Peterson meg fogja buktatni a Charles ikereket. Emlékszel, meséltem már róluk….

És hallgattam a két fiatal társalgását. A tipikus tinédzser- életük lényeges témáit beszélték meg: iskola, barátok, ellenségek, bulik. Semmi különös nem hangzott el. A fiamon látszott, hogy boldog, végre talált magának egy barátnőt. És Mary, nos ő is vidám volt. Semmit nem lehetett észrevenni a korábbi, gúnyos, ijesztő magatartásából. Olyan volt, mint egy átlagos tinilány, ahogy nevetgélt és csacsogott. És amikor néha rám nézett, akkor se láttam nyomát se annak a pszichopata lánynak, aki rámijesztett  a lakásban. Mintha meg se történt volna mindaz. Mintha csak képzeltem volna az egészet. Talán a képzeletem művelte az egészet. Ennyire félteném a fiamat, hogy ilyen meséket talál ki az agyam? Ez lett volna az értelmes magyarázat, mégis annyira élesen élt bennem a jelenet a nappaliban. És a papírfecni, amin az üzenet állt? Az is igazi volt, bár nem tudtam volna megmondani, hol volt éppen a darab papír a rejtélyes üzenettel. És mi a helyzet a tüzes kutyával?

-         Mary?- kérdeztem zavartan – és hogy van Fire?

-         Hogy kicsoda?

-         Fire, a kutyád, mesélte Patrick, hogy így hívják.

-         Ő Fine (Szép/kedves). –mondta mosolyogva Mary

-         Apu, sose mondtam, hogy Fire-nak hívják. Mondta nevetve a fiam

 Kezdek megbolondulni- gondoltam, és köszönés nélkül otthagytam Patricket és Mary-t. Jobban kell féltenem a fiamat magamtól, mint ettől a lánytól, ebben kezdtem biztos lenni. Beültem az autóba és az intézetbe vezettem. Az udvaron leparkoltam, és elindultam az irodámba. Útközben benéztem a társalgóba. Joannie épp egy új ápolóval kacérkodott, épp láttam, hogy belecsíp egyet a fiatal férfi fenekébe.

-         Tudod hol találsz, édes, ha hiányod lenne- mondta  Joannie, és kacsintva továbbállt, miközben rácsapott egyet szegény áldozata hátsójára. A fiú meglepődve állt ott tovább, mintha a lábai gyökeret eresztettek volna. Odasétáltam a lányhoz.

-         Joannie, mint mondtam az ápolók elcsábításáról?

-         De doktor úr, szörnyen hiányzik már egy kis kényeztetés. -  és ezzel lenyúlt az ágyékához, és megsimogatta ott.

-         Joannie, hagyd abba, azonnal!Ez nem illendő!  Teresa nővér, vidd Joannie-t a szobájába, és zárd rá az ajtót!

-         Maga savanyú puhapöcs!- kiáltotta Joannie, miközben elvitték a társalgóból.

És ekkor pillantottam meg Hannah-t, ahogy egy asztal melletti széken ült. Kivételesen nem volt egyedül. Szemben vele egy fekete, kócos hajú, félig kínai fiú, Leo Chin ült. Előttük egy társasjáték volt, amellyel játszottak.

-         Hannah, most te húzol kártyát- mondta a lánynak, aki húzott egy kék lapot- Na, mi áll rajta?-  csönd következett, utána a fiú újra megszólalt.

-         A kedvenc gyümölcsöm a datolya, ezt te is tudod.- válaszolta a fiú.

De vajon mire válaszolt? Kérdés nem volt, hisz Hannah néma. Vajon a fiú találta ki a kérdést. Nem, Leo ilyen tüneteket nem mutatott eddig. A gondolkodása szinte tiszta, nem képzelődik, csak a múltjára emlékszik másképp, mint a valóság. 3 osztálytársát megkínozta gyerekként, de ő állítja, hogy nem tett ilyet. És tudom, hogy nem hazudik, Leo Chin nem emlékszik helyesen a szörnyű eseményre. Viszont azóta mindenre helyesen emlékszik, helyesen észleli a környezetét. Valami nem stimmel.

-        - Leo. Ugye tudod, hogy Hannah nem beszél? Nem tett fel neked semmilyen kérdést- mondtam a fiúnak

-        - Már hogyne beszélne, doktor úr?- nevetett széles vigyorral Leo.- Hogy lehet pszichiáter maga süketen?- kérdezte komiszan

-         - Nem vagyok süket, Leo, Hannah néma.

-         Akkor én miért hallom őt? Bolond lennék?- kérdezte a fiú gúnyosan. – Uram, maga itt a legnagyobb bolond, hát nem látja?

12. fejezet: Patrick, Marie és Fire, a westie

Patrick az ágyában ült, amikor beléptem a kórterembe. Épp az ebédjét fogyasztotta. Mikor meglátott, csillogó kék szemeivel rám nézett, rövid barna haja kócosan keretezte ovális arcát. 15 éves volt, széles vállakkal, és már majdnem olyan magas volt, mint én, de amikor ránéztem, csak egy kisfiút láttam. Egy pisze orrú, pirospozsgás kissrácot, aki úgy mászta meg a fákat, mint egy kismajom. Azt a gyereket láttam, akit-anyja tiltakozása ellenére-kénytelen voltam bevinni az intézetbe, hiszen annyira szeretett volna jönni. Még most is benézett hozzám néha, de sokkal ritkábban, mint kisebb korában, és emiatt a találkozásaink száma is a minimálisra csökkent, hiszen az időm nagy részét az elmegyógyintézetben töltöttem. Gyakran bűntudatom támadt, amiért a betegeimet sokkal többet látom, mint saját gyermekeimet. Hisz még rosszabb volt a helyzet Julie-val, a 13 éves lányommal, aki utálta a munkahelyemet, a közelébe se jött az intézetnek, így őt csak a családi ünnepeken láttam.

Patrick egészségesnek, a felkarjait csúfító gipsztől eltekintve sértetlennek tűnt. -Tehát Marie még nem járt itt, hogy bántsa- gondoltam, és nagy kő esett le a szívemről.

            Miután Marie elment a lakásból, azonnal kocsiba ültem, hogy megnézzem a fiamat. Attól tartottam, hogy a lány beváltja ígéretét, és bántani fogja. Nem gondoltam át, hogy juthatna be ide, vagy hogy egyáltalán mi is lenne az indoka rá, hogy bántsa, csak az járt az eszemben, hogy a kisfiamnak baja eshet. Ez a gondolat megrémisztett. Mindig is tudtam, hogy ez a munka, a sok elmebeteg az életemben, rossz hatással lesz a gyermekeimre, még akkor is, ha alig találkozom velük. A betegeim kiszámíthatatlanok, és az évek során én is egyre inkább azzá váltam. Már nem tudtam, kitől féltsem jobban Patrick-et és Julie-t: a betegeimtől vagy saját magamtól? Arra azonban nem gondolhattam, hogy pont az angyalarcú kis Marie lehet veszélyes rájuk. Viszont ahogy most mosolyogva, életerőtől duzzadva láttam a fiamat, tudtam, hogy túlaggodalmaskodtam az ügyet.

-         Apu, végre, hogy itt vagy!- mondta vidám, mélyülő hangján Patrick. Én is örülök, hogy végre ébren láthatlak! Nagyon megijedtünk ám!

-         Sajnálom – Patrick lesütötte a szemét- Nagyon haragszol?

-         Nem a te hibád volt, nem rád haragszom

-         Thomasra? – kérdezte, és közben mosolygott. Tudta, mennyire utálom anyja új pasiját.

-         Nem- hazudtam- az autósra, aki elütött. Bár nem tartom jó ötletnek ezt a motorozást.

-         Apa, 15 vagyok, elég érett már egy motorhoz, nemsokára már autót is vezethetek.

-         A hangsúly a ’nemsokárán’ van - mondtam mosolyogva- egyébként is, egy autó biztonságosabb, mint egy motor.

-         Végülis mindegy már-sóhajtott Patrick- a motor darabokra tört, és Thomas nem vesz újat.

-         Ajánlom is, hogy ne.- morogtam, de utána nevettem. Jó volt látni egészségesen a fiamat, viccelődni vele. Örültem, hogy ilyen remek  gyerekem van. Csak baja ne essék! Sose bocsátanám meg magamnak-gondoltam.- És mi a helyzet Marie-vel?- kérdeztem

-         Ismered Marie-t?- kérdezte meglepetten.

-         Igen, itt járt, amikor eszméletlen voltál. Azt állította, a barátnőd.- Reméltem, hogy nemet mond.

-         Igen, az - mondta szégyellősen. – nagyon aranyos lány.

-         Értem. Hol találkoztál vele? Nem járhattok egy osztályba, idősebb nálad.

-         Csak egy évvel, de tényleg nem osztálytárs, a parkban találkoztam vele, amikor Bruno-t sétáltattam. Neki is van egy kutyája, egy westie, Fire-nek hívják.

-         Fire, mint tűz? – kérdeztem halálra vált arccal

-         Igen, persze, hogy az. Mi más lenne?- kérdezte nevetve a fiam.- Na mindegy, szóval, egy igazi dögös csaj, pont olyan, amilyet szerettél volna, hogy találjak. Emlékszel, apa? Mindig mondtad, hogy egy szép, dögös lányt szerezzek magamnak. Most sikerült- mondta büszkén, de én nem figyeltem a locsogására. Csak bámultam ki a fejemből.- Apa, figyelsz egyáltalán?

-         Patrick, most figyelj rám.- kezdtem komolyan, és közel hajoltam a fiamhoz- Nem találkozhatsz többet Marie-val. Nem az, akinek mondja magát.

-         Apa, nyugi- mondta vidáman- Nem fogjuk elsietni a dolgokat, ne aggódj!

-         Nem, Patrick, nem erről van szó, ez a lány veszélyes, nagyon veszélyes.

-         Ő csak egy lány…-mondta, de éreztem, hogy kezd megijedni

      -     Egy nagyon veszélyes lány. Hidd el! Fiam, kerüld el őt!- mondtam, ám mikor a fiam válaszolhatott volna, kitárult az ajtó, és a szőke lány lépett be rajta…

11. fejezet: Tűz

Beálltam a zuhanyozóba, és a lehető legmelegebb elviselhető hőfokúra állítottam a vizet. Úgy éreztem, minél forróbb a víz, annál jobban letisztíthatom magam a mocsoktól. Nem igazi piszoktól kellett megszabadulnom, hanem a gondolataim mocskától. Az álom- csak egy álom csupán- de mégis az én gondolataim szüleménye volt, az én borzalmas fantáziám elnyomott része. Nem lett volna szabad ilyesminek még az agyam legelrejtettebb részében is tárolódnia. Ahogy ott álltam a pokol forró vízsugara alatt, egyre jobban felébredtem, a fájdalom, amely az egész testemen átjárt, kezdte elfeledtetni velem az álmomat. Már nem élt bennem olyan élesen a kép a szobáról, a mezítelen lányról, a halottakról, a véremről. Csupán egy rossz emléknek tűnt mindez. Miután tusfürdővel lemostam magam, kiléptem a zuhanyfülkéből, megtörölköztem, felvettem egy fehér alsónadrágot, egy szintén fehér trikót és a papucsomat, kimentem a fürdőszobából, és beléptem a nappaliba, ahol hihetetlen látvány fogadott. Egy szőke lány ült a kanapémon és egy tál müzlit ropogtatott. Mary volt az. Hannah húga. Egyszerű, szűk farmernadrágot, egy fehér blúzt és egy fekete blézert viselt. Idősebbnek nézett ki a koránál, szinte idősebbnek nővérénél is. És Hannah hűvös aurájával ellentétben, ezt a lányt forróság vette körül. Mintha csak otthon lett volna, lábát felrakta az asztalra. Mikor benyitottam, rám mosolygott, lenyelte a falatot, ami a szájában volt, és megszólalt.

-         - Jó reggelt, Mr. Dannon, remélem jól aludt.

-         - Mary? Hogy jutottál be ide?

-         - Egyszerű. Patrick kulcsát használtam. Talán probléma? Elmehetek…

-         - Azt a kulcsot a fiamnak adtam, nem kellett volna elvenned tőle. De ha már itt vagy, nem küldelek el - mondtam, hiszen nem akartam udvariatlan lenni.

-         - Lekötelez, uram.- mondta a lány széles mosollyal. – Egyébként is örömhírrel jöttem. Patrick felébredt, és jól van. Gondoltam, jobb, ha személyesen mondom el, és nem telefonon.

      - Felébredt? És minden rendben van vele? – kérdeztem meglepetten, és a boldogságtól fellelkesülve.

     - Igen, semmi maradandó károsodást nem szerzett. Egyelőre...

   - Ezt hogy érted?- kérdeztem csodálkozva.

Válasz helyett benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy gyufás dobozt. Kinyitotta, kivett egy gyufát, és meggyújtotta.

-         Mit akar ez jelenteni? Azonnal fújd el azt a gyufát!- parancsoltam rá ijedten a lányra. Mary felállt, és közelebb lépett hozzám. Halkan beszélt, szinte suttogott:

-         Tudok a mocskos fantáziájáról, a perverz gondolatairól a nővéremmel kapcsolatban.  Mindenről tudok, undorodom magától És ön is sok mindent tud. Például, hogy a családom rajong a lángokért. Szeretjük, amikor mindent elemésztenek a lángok, és semmi nem marad csak füst és hamu.- ekkor leégett a gyufa, és a láng megégette a lány ujját, de az mintha észre se vette volna.- A fiából is ennyi fog maradni, ha nem vigyáz a kezével és a gondolataival, Richard.- nevetett.

- Mit képzelsz? Ki vagy te? Hogy merészelsz fenyegetni engem?- mondtam felháborodva, és kezemmel a csuklója felé nyúltam. Amikor azonban megfogtam azt, éles fájdalom hasított a kezembe. Mintha tűzbe nyúltam volna. Elkaptam a kezem, fújni kezdtem az ujjaimat, hogy lehűtsem azokat,  és csak ekkor vettem észre, hogy Mary eltűnt. A szobában azonban iszonyú forróságot hagyott maga után. Mikor feleszméltem a csodálkozásból, a fiam jutott eszembe. „Patrick veszélyben van. Miattam, csakis miattam. Ez a lány képes lenne bántan őt, érzem rajta. Mary River, a tüzes folyó, amely mindent és mindenkit elemészt. A lány, akinek igaza van, mocskos vagyok, undorító, és a forró víz se tisztíthat meg.”